I.
1984. május 10-én, szokásom szerint reggel negyed hét tájban indultam el otthonról. Mikor kiléptem a kapun, szokásomhoz híven körülnéztem, hogy van-e a közelben megfigyelő, gyanús autó, vagy sétál-e valaki a közelben olyan látható szándékkal, hogy ellenőrizni akarja, munkába indulok-e, vagy sem. Ezután lementem az autóbusz-megállóhoz, és felszálltam az elsőként érkező városi buszra, majd átszálltam egy trolibuszra. A troliban a jegykezelő masina mellett megpillantottam egy ismerősnek tűnő arcot. Rémlett, hogy a börtönből emlékszem rá. Az orvos asszisztense volt. A főnöke nem tudott különbséget tenni a szimulánsok és a betegek között. ő viszont biztos szemmel mindenkit csalónak minősített. Nem vagyok babonás, de úgy éreztem, hogy e szürke arc feltűnése nem jó jel. Több mint egy éve nem láttam, pedig mindennap erre utaztam. Kicsit meg is borzongtam. ő is megnézett engem, lehet, hogy felismert. A végállomáson leszálltam a járműről, és mentem a dolgomra, a munkahelyemre. Úgy láttam, hogy nem követ senki.
Az irodámba a nap folyamán gyakran benézett az egyik kollégám. "Azt hittem, hogy nincs itt senki" - mondta. Folyamatosan ellenőriztek, így ezúttal sem tűnt fel az érdeklődése irántam. Hozzászoktam, hogy néhányan állandóan belebámulnak az irományaimba. A fülem és a szemem folyamatosan periferikus érzékelésre volt beállítva, így szinte már azt is tudtam, hogy mi történik a hátam mögött.
Mikor véget ért a munkaidőm, gyorsan elhagytam az irodaépületet. A vállalat vezérigazgatója utasítást kapott, hogy tiltsa meg nekem a munkaidő utáni bennmaradást a házban. Elindultam egy ismerősömhöz, akitől egy csomagot kellett átvennem. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy nem indulhatok el egyenesen hozzá, hanem egy nagy kört kell leírnom a városban. Felszálltam a belváros felé közlekedő egyik autóbuszra. Észrevettem, hogy a busz elindulása előtti utolsó pillanatban felugrott valaki a busz lépcsőjére. Gyanút fogtam, mert felém tolakodott, ezért a következő megállónál kiszálltam. ő bennrekedt az autóbuszban. Átgyalogoltam egy villamosmegállóhoz, és felszálltam a város felé közlekedő járatra. A követőmnek vélt ember eltűnt.
Egy ideig még töprengtem, hogy elmenjek-e az ismerősömhöz a csomagért, de megegyeztünk, hogy megállok nála, és mások is vártak rám, éppen a csomag miatt. Telefonálni nem akartam. Mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá. Nagy kerülővel érkeztem kertes háza kapujához. Becsengettem. Kijött a kapuhoz, de nem engedett be. Azt mondta, hogy várjak, mert vendégei vannak. Visszament, és kihozta a fehér csíkokkal mintázott piros táskát. Szó nélkül nyomta a kezembe a csomagot, és gyorsan bezárta a kaput az orrom előtt. Amikor elindultam a táskával, láttam, hogy egy autó suhant el mellettem, majd megállt és megfordult. Felszálltam egy autóbuszra, és láttam, hogy ez a személykocsi jön az autóbusz után. Kiszálltam az autóbuszból, akkor hirtelen lefékezett a kocsi, és valaki kiugrott belőle. Azt nem láttam, hogy ki az és hova megy. Bementem egy nagy élelmiszer-üzletbe, és ott megpróbáltam eltűnni a polcok labirintusában. Az üzlet hátsó fala üvegből volt, így láttam, hogy az autó megkerüli az épületet. Kijöttem az üzletből, és megint felszálltam egy városi autóbuszra. Akkor vettem észre ismét, hogy követ a személykocsi. A buszmegállóban hirtelen átugrottam az előttünk induló trolibuszra, szétfeszítve az éppen bezáruló ajtaját. Úgy tűnt, hogy ez elkerülte a követőim figyelmét. Közeledtünk ahhoz a megállóhoz, ahol ki kellett szállnom. Kiszálltam, és elindultam az épület felé, ahol a vendéglátóim már vártak. Egyszer csak úgy éreztem, valaki les rám egy kukatakaró fal mögül. Amikor láthatóan észrevettem ezt, mivelhogy odafordultam, mintha a szempár visszahúzódott volna a fal mögé. Ez biztosan nem ugyanaz az ember volt, aki az autóból korábban kiugrott és megpróbált követni, mert azt láttam, hogy nem jön senki a nyomomban.
Tudták, hogy hova megyek? Ha igen, akkor ez azt jelentette, hogy az előtte való napon is követtek vagy lehallgattak. Vagy talán tegnap az árulóval találkoztam? Itt váltam el tőle tegnap délután. ő tudta, hogy ma ide jövök. Tőle hoztam el az imént a táskát. Beléptem az épület kapuján, és gyalog mentem fel az első emeletre, hogy ne kelljen lent várakozni - ott hívtam a liftet. Alighogy megállt a lift, hallottam, hogy csapódik a lépcsőház bejáratának az ajtaja. De én már beszálltam a fülkébe, és elindultam felfelé. A negyedik emeleten kiszálltam, becsengettem, és beengedtek. Kisvártatva, talán csak öt perc elteltével valaki csengetett. Az egyik vendéglátóm kiment a szobából kinyitni az ajtót. Pillanatokon belül valamilyen furcsán szúrós emberi testszaggal telt meg a szoba. Hat férfi tolakodott be egyszerre a szűk ajtón. Ekkor tartóztatott le másodszor az államrendőrség.
II.
Tulajdonképpen mindenki gyanús volt vagy gyanús lehetett. De ahhoz, hogy az ember ne őrüljön meg, vagy ne essen üldözési mániába, és megpróbálja megőrizni egészséges lelkiállapotát, annyira, amennyire lehet, nem azon törtük a fejünket, hogy ki az áruló vagy a besúgó, hanem igyekeztünk olyan emberekkel nem beszélgetni, egy társaságban nem megjelenni, nem menni kávéházba vagy vendéglőbe, tehát olyanokkal nem találkozni, aki gyanús lehet, vagy akit nem ismertünk.
Az ismerősök sem maradhattak ki a gyanú alól, hiszen a fiú nem tudhatta az apáról, hogy nem ír-e jelentést a szomszédról, de tudatosan nem akartunk gyanakodni. Később, az 1990-es évek elején, amikor nyilvánosságra hozták az államvédelmi rendőrséggel együttműködők listáját, akkor derült ki, hogy ki mindenki volt vagy lehetett volna gyanús, és akkor derült ki számomra, hogy minden harmadik ember, akivel kapcsolatot tartottam, rajta volt ezen a listán. Viszont csak egyetlenegyről tudtam megállapítani, hogy ártott.
III.
A korosztályom életének legmeghatározóbb részét a kommunista hatalmi rendszerben élte le. Abban az orwelli rendszerben éltünk évtizedekig, amelynek lényegét belülről megélve pontosan nem is lehetett leírni, mert nem volt viszonyítási alapunk. Csak az elnyomás csökkenését vagy növekedését, a félelmek elhatalmasodását vagy mérséklődését lehetett érzékelni. Miután megszűnt a rendszer, akkor lehetett pontosabban meghatározni, hogy mi volt az, amiben élnünk kellett. Olyan helyzetben voltunk, mint az állatkertben született oroszlán, amely nem látta sohasem az Atlasz-hegységet, nem ismerte az afrikai szavannákat sem - így nincs szabadságélménye sem. Az ember, aki az életét a kommunista rendszerben élte le, nem tudta pontosan, hogy mit nélkülöz. Nem tudta, mi a szabadság, mi a demokrácia, mi a szabad választás, nem tudott valódi kérdéseket föltenni. Megpróbált berendezkedni arra, hogy elviselje a rendszert, védje önmagát, családját és azt a közösséget, amelyért felelősséget kellett vállalnia, hogy ne veszítse el önazonosságának azonosítási alapját, és megőrizhesse integritását. Mindezt abban a titkos hitben tette, hogy a rendszer egyszer meg fog szűnni. Az elszakított területeken élő magyar pedig még abban is hitt, hogy ha megbukik a kommunista rendszer, talán jóvá lehet tenni a rajta elkövetett sérelmeket.
Vannak személyes tapasztalataim 1968-ból, élő emlékeim 1956-ból. Két olyan történelmi eseményhez kapcsolódó mély élményem van, amelyek alapján már néhány évtizeddel a rendszerváltozás előtt tudatosulhatott bennem, hogy a kommunista rendszer nem reformálható meg, és mindaddig nem dönthető meg, ameddig azt katonai vagy rendőri erővel tartják fenn.
Nem véletlenül érdemelte ki Magyarország az 1970-es és az 1980-as években a "gulyáskommunizmus" és a "legvidámabb barakk" megalázó jelzőt. Akkor kollaborált az ország lakosságának nagy része a világtörténelem egyik legbűnösebb rendszerével, amikor a környező országokban szigorodott az elnyomás. Ha ettől épült és gyarapodott volna a nemzet, nem lehetne kifogást emelni ellene, csakhogy éppen ettől züllött szét erkölcsileg.
IV.
Érdemes visszatekinteni ezekre az évekre. Először 1982-ben kerültem börtönbe, Csehszlovákiában. Azon a napon tartóztattak le, amelynek hajnalán meghalt Brezsnyev. Halála hírét egy nappal később hozták nyilvánosságra. A csehszlovák pártvezetésnek jó kapcsolatai voltak Moszkvával, és amint az később kiderült, feltételezték, hogy Brezsnyevet az a személy fogja felváltani a főtitkári poszton, akinek a legjobb kapcsolatai voltak Prágával. Csernyenkónak hívták ezt az embert. A sztálinista és a szovjet-orosz nagyhatalmi politika megtestesítője volt. De nem ez történt, hanem Andropov, a kágébés került a pártvezetői tisztségbe, aki már tudta, éppen a KGB révén, hogy krízisben van a Szovjetunió, tehát tenni kell valamit. Ezért Brezsnyev halálával nem az ideológiai és a hatalmi bekeményedés politikája következett be, hanem egy sajátos, rendőri ésszel elképzelt reformpolitika. Ennek is köszönhető, hogy 1983-ban az ellenem folytatott politikai perben nem ítéltek el, hanem felfüggesztették a büntetőjogi eljárást, és szabadlábra helyeztek. Velem csaknem egy időben kiengedték a Charta ´77 bebörtönzött tagjait is. Viszont Andropov 1984 februárjának elején meghalt - állítólag az ellenlábasai segítették az eltávozását az élők sorából. Ekkor azonban Andropovot a hadsereg embere, az orosz-szláv nacionalista Csernyenko követte a pártvezetői poszton. Tanulságos visszaidézni, hogy mit jelentett be a magyarországi és a csehszlovákiai tévéhíradó Andropov halálának napján. A magyar híradóban bejelentették, hogy meghalt Magyarország nagy barátja, Andropov elvtárs, a szlovák híradóban pedig bejelentették, hogy Andropov elvtársat Csernyenko elvtárs fogja követni a pártvezetői tisztségben, aki Csehszlovákia nagy barátja. Akkor jóízűt nevettem ezen, de arra nem gondoltam, hogy ez jelenti a diktatúra átmeneti megszilárdulását.
Nem sokkal Csernyenko hivatalba lépését követően ismét letartóztattak. Csernyenko azonban súlyos beteg volt, és 1985 márciusában meghalt. A párt főtitkári székében ismét a KGB által támogatott ember, Gorbacsov jelent meg. Amikor elolvastam Gorbacsov első beszédét, amit Csernyenko temetésének idején mondott el, közöltem a cellatársaimmal: rövidesen szabadon bocsátanak. Azt nem tudtam pontosan, hogy mikor, de tudtam, pontosabban éreztem, hogy ezzel a beszéddel, illetve ezzel a személycserével megszűnt a brezsnyevi doktrína, és egy új korszak kezdődik a szovjet blokkban.
Így függött az én életem az orwelli világban a nagypolitikától.