"Bár örökre elment, mindig is egy átutazó érzetét keltette. Feltűnik az állomáson, figyelmeztet, hogy rossz vonatra várunk, majd eltűnik."
V.S. Pritchett

Már javában benne voltam Orwellről szóló kutatómunkámban, amikor is fevetődött bennem a kérdés: mi lesz, ha soha nem fogom igazán megérteni őt? Vajon képes leszek-e megmagyarázni cselekedeteit, írásait, életét? Mivel annyira összetett egyéniségnek tűnt, nem tudtam, hogyan találjak fogást rajta, hogyan sűrítsem össze létezésének, írásának lényegét, hogy abból valami kerek és egész kerekedjen ki.

Cikkei, novellái, kritikái és levelei mind rendelkezésemre álltak mint nyersanyag. Ebből kellett megformálnom Orwell képzeletbeli alakját. Mintha kaptam volna egy nagy adag agyagot, és szobrot kellene belőle készítenem. Hogyan is fogjak hozzá?

Idős, Jamaicából származó barátomnak beszámoltam a problémámról. Segítségképpen egy történetet kaptam tőle a második világháború befejezését követő időszakból, melyben felidézte a világ gyökeres változását a háború után. Óriási technikai fejlődés következett be ebben a néhány évben. A háború előtt még az atomot tartották a legkissebb részecskének, majd egyszer csak megjelent az atombomba, a proton, az elektron. Ez a gyors változás félelmetes volt, szinte hihetetlen. Mindeközben egyre több háborús náci rémtettre derült fény. Tizenévesen olvasta az 1984-et, soha nem felejtve el a rettegést, amit a történet kiváltott belőle. Akkor úgy tűnt neki, hogy hirtelen akár bele is csöppenhetne a negatív utópiába valami véletlen hiba folytán.

Ez a történet adta a kulcsot ahhoz, hogy megértsem Orwell igazi jelentőségét. Bár ma is sokan idézik, ne feledkezzünk meg róla, hogy a huszadik század legtöbbet idézett angol írója, mégis mivel újságíró is volt, a legnagyobb szerepet a saját korában játszotta. Az 1900-as évek első felében az újságok és magazinok voltak a tömegtájékoztatás főszereplői.

Ezért úgy döntöttem, hogy újságírói munkásságával fogok foglalkozni. Az újságokban pontosan végig lehet követni, hogyan változott a világ napról napra, hogyan próbálta Orwell a köz véleményét formálni hétről hétre, és hogyan fejlődött, csiszolódott írói tehetsége a pályafutása során.

Az újságírásban betöltött szerepéről nem sokan tudnak; a legtöbben az 1984 és az Állatfarm című munkáival azonosítják, pedig az én meglátásom szerint újságíróból vált íróvá, a nyomtatott sajtóban eltöltött idő alatt finomította ki stílusát, tanult meg igazán írni, érvelni. E célból is írtam esszémet, hogy jobban megismertessem az emberekkel az újságíró Orwellt.

Kutatásaim során kizárólag angol nyelvű forrásanyagok álltak rendelkezésemre, ezért az esszében szereplő idézetek mind saját fordításaim.

2. George Orwell és Eric Blair - személyiségek

"Nem telt el egyetlen nap sem, szó szerint egyetlen nap sem, amikor ne éreztem volna,hogy lustálkodom, hogy nem haladok az éppen aktuális feladatommal. Minden teljesítményem ellenére úgy gondoltam, nagyon keveset produkálok. Még azokban az időszakokban is, amikor napi 10 órát dolgoztam egy könyvön, akkor is, amikor heti 4-5 cikket írtam... Soha nem tudtam megszabadulni ettől a nyomasztó érzéstől."
George Orwell

Fura dolog valaki olyanról írni, aki úgymond "kettős személyiség" volt. Az emberek többsége ismeri George Orwell nevét, de azt hogy ki volt Eric Arthur Blair, nem sokan tudják.

Ha valaki George Orwell után kezdene kutakodni, nem találna mást, csak általa hátrahagyott írásokat, még egy nevével ellátott sírkövet sem.

Ha egy hasonalttal élhetek, Eric Blair volt Clark Kent, az átlagos, az egyszerű, a mindennapi – George Orwell pedig Superman, Eric Blair titkos és különleges alteregója.

Az egyikük született, tanult, alkalmazkodott, sorscsapásokon ment keresztül, betegeskedett, majd meghalt. A másik verseket írt, cikkeket szerkesztett, álmodozott, tanított, kritizált, szüntelenül dolgozott, világot próbált megváltani.

Nem tudtak azonban egymástól teljesen különválni. A két lélek egy testben lakott, így hatottak egymásra, alkalmazkodtak a másikhoz.

Esszémben mégsem fogom őket mindig egyként kezelni, van amikor szükséges lesz a szétválasztás. Azt hiszem ezt Eric Blair is így látta volna szívesen, aki végrendeletében meghagyta, hogy sírkövére az anyakönyvi kivonatában szereplő név kerüljön, semmi más. Talán így akarta végleg kettéválasztani a két személyiséget, akik közül az egyik 1950-ben végleg elmúlt, a másik viszont tovább élt, és él mind a mai napig.

Bár részletes önéletrajzi adatokkal is szolgálok majd, az alábbiakban csupán azt szeretném bemutatni, hogy mit tartott fontosnak elmondani Orwell az életéről abban a kis bevezetőben, amit a Csavargóként Párizsban, Londonban szociográfiához írt, abból az alkalomból, hogy az először látott napvilágot francia nyelven 1935-ben.

"1903-ban születtem. 1922-ben Burmába mentem, beálltam az Indiai Birodalmi Rendőrségbe. Erre a munkára teljességgel alkalmatlan voltam. Ezért mikor 1928-ban Angliában voltam eltávozáson, beadtam lemondásomat abban a reményben, hogy képes leszek írásból megélni. Ebben legalább annyira voltam sikeres, mint bármely más kezdő irodalmár fiatalember; egyszóval egyáltalán nem."

Bár rövid kis önjellemzés ez, mégis sokmindenről árulkodik. Az első 19 év, a gyermekkor, kimarad a jellemzésből, mintha csak úgy érezné, hogy egyből fel kellett nőnie. Nincsenek gyermekkori sikerek és történetek, nincs megemlítve a szülői ház, a barátok, az iskola. A születési helyet sem tartotta szükségesnek megemlíteni, mintha legszívesebben eltitkolná múltját. Pedig ne felejtsük el, hogy mikor e sorokat írta, már harminc éves elmúlt.

Egy szomorú, megpróbáltatásokon keresztülment arc néz vissza ránk a fenti idézetből. De nem lehet csodálkozni. A történelem nyomot hagyott Orwellen, főszerepet játszott személyiségének kialakításában. A korszakot melyben felnőtt és alkotott, háborúk és reményvesztettség jellemezte.

"Az európai hatalmak területi törekvéseiért milliók vesztették életüket a háborúban [első világháború], abban a hitben, hogy a békéért és demokráciáért harcolnak. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amely viszonylag rövid idő alatt elpusztította a kétezer éves nyugati gondolkozásban gyökerező reményt és kilátástalansággá formálta azt. Az első világháború morális érzéketlensége azonban csak a kezdet volt, melyet más események is követtek: a szocialista remények eltiprása a sztálini represszív totalitárius rendszerrel; a súlyos gazdasági válság a húszas évek végén; a barbárság győzelme Németországban, a világ egyik legrégibb kultúrális központjában; az őrületes sztálini terror a harmincas években; a második világháború, melynek során minden résztvevő állam vesztett azokból az erkölcsi normákból, amik még az első világháború idején léteztek; a civil lakosság nyakló nélküli pusztítása, amit Hitler kezdett el, de mások folytatták Hamburg, Drezda és Tokyio mégteljesebb elpuszításával; végül az atombomba Japánban történő bevetése."

Talán ezért van az, hogy nem említi meg gyermekkorát. Saját életénél sokkal fontosabbnak tartotta a világban végbemenő folyamatokat. Egy gyerekkori barátja, Jacintha Buddicom The Young Eric című esszéjében kicsit keserűen meg is említi:

"Kellemes és szép időket éltünk át együtt a szünetek alatt. A fiatal Buddicom gyerekek összességében boldogok voltak. Komolyan úgy gondolom, hogy a Blair gyerekek is boldogok voltak velünk. Furcsa, hogy Erik az írásaiból teljesen kiahagyja ezt az időszakot."

Orwell élete bővelkedett nehézségekben, betegségekben, családi tragédiákban. Ez úgyanúgy formálta őt mint a körülötte zajló történelmi események, és bár a keserű tapasztalatok nem tették boldogabb emberré, tették viszont egyedülálló íróvá.

3.Vélemények Orwell munkásságáról

Ahány ember, annyi féle vélemény létezik Orwellről és munkásságáról. Minden ilyen kritikából összeszedhetünk egy kis morzsát, a végén ő maga mégis titokzatos marad előttünk. Vannak akik gyermekkori játszópajtásként említik, vannak akik rosszul öltözött ismerősként emlékeznek rá. Kritikusai között vannak akik az egekbe emelik (V.S. Pritchett), mások átlagosnak tartják, vagy éppen átlagon alulinak (Isaac Rosenfeld). Írásaiból sokmindent kiolvasnak, például olyanokat is, hogy férfisoviniszta volt, aki "nem törődött a nők egyenjogúságára irányuló törekvéseivel mivel ezekről nem írt soha" (Daphne Patai), vagy éppen azt, hogy "nem értette meg a munkás osztályt" (egy szakszervezeti munkás nyilatkozta róla a televízióban).

Az én véleményemet Orwellről az általam eddig elolvasott írásai alakították ki. Megpróbáltam távol maradni a legvégsőkig a róla írott kritikáktól, mely talán segített jobban megérteni őt, talán nem. Ennek eldöntését az olvasóra bízom.

Először is, sok emberrel ellentétben nem tartom Orwellt valamiféle prófétának aki a jövőbe látott. ő maga sem hitt olyanokban, akik azt állították, hogy ismerik a jövőt. Igaz sok mindent helyesen érzett meg, de a jövőt nem látta, nem láthatta előre. Ha valaki jobban odafigyel cikkeire, akkor ez ki is derül. Igaz, hogy meglátott bizonyos hibákat a világban, de az általa felkínált megoldási lehetőségek sokszor nem működtek volna.

Nem azért sorolom Orwellt a tehetséges írók közé, mert regényeinek bizonyos részletei megvalósultak, illetve megvalósulni látszottak, hanem azért, mert egy olyan íróhagyomány teremtője lett, ahol a szerző képes különböző viszonyítási rendszerekbe belehelyezkedve elemezni problémákat, láttatja a jóban a rosszat, a rosszban a jót, és csak ezek után szólít fel döntésre, hogy válasszunk a lehetőségek közül. Képes hibáinak beismerésére, sőt kész azokat nyilvánosan is beismerni. Hisz az emberi fejlődésben és annak szükségességében, de mindezek mellett a tradíciók tiszteletét is fontosnak tartja.

Hasznos kis tanácsra bukkanunk ha beleolvasunk D.A.N. Jones Arguments Against Orwell című esszéjébe, A wigani móló riportkönyvvel kapcsolatban: "...inkább tekintsük vallomásnak, semmint szentírásnak". Vagyis ne feledkezzünk meg róla, hogy Orwell is ember volt. A fenti idézetet alapul véve érdemes olvasni minden egyes munkáját. Hogy miért fontos ezt megemlíteni? Talán azért, mert manapság divatossá vált Orwellt idézni úton-útfélen, mintha a munkáiban abszolút igazságokat fogalmazott volna meg, holott ő maga sohasem hitt az abszolútban.

Orwell a huszadik század első felének szorgalmas krónikása, egyben a közösség lelkiismerete is. Rajta keresztül lehetőséget kapunk arra, hogy tanuljunk hibáinkból.

4. Orwell az író

Életének valamely pontján minden író megpróbálja önmagát és motivációit is definiálni. Orwell ezt a Why I Write? című esszéjében tette meg bővebben, mely 1946 nyarán jelent meg a Gangrel című lap 4. számában.

"...nem hiszem hogy egy író motivációját meg lehet határozni anélkül, hogy valamit is tudnánk korai fejlődéséről. Témaválasztására hatással lesz a kor, amiben él, legalábbis viharos, forradalmi időkben, mint amelyben élünk. De még mielőtt egyáltalán írni kezdene már rendelkezik egyfajta érzelmi beállítottsággal, amelytől később sem fog teljesen megszabadulni. Feladata kétség kívül az, hogy úrrá legyen vérmérsékletén és elkerülje hogy egy-egy éretlen állapotban, vagy perverz hangulatban megragadjon. Ha azonban teljességgel képes elszakadni a korai befolyásoktól, megszűnik az írásra való indíttatása. A megélhetést félretéve úgy gondolom az írásnak (legalábbis a prózaírásnak) négy fő oka lehetséges. Ezek mindegyike, ha eltérő arányban is, de minden íróban előfordul, és reagál környezetének változásaira.
Ezek a következők:

1. Tiszta egoizmus. A vágy, hogy okosnak tűnjünk, hogy beszéljenek rólunk, hogy emlékezzenek ránk halálunk után, hogy revansot vegyünk a felnőtteken, akik gyerekként letorkoltak minket stb.stb. Megtévesztő volna úgy tenni, mintha nem ez lenne az egyik igen meghatározó indok. Az írókhoz hasonlóan e motiváció fellelhető a tudósoknál, művészeknél, politikusoknál, ügyvédeknél, katonáknál, sikeres üzletembereknél, röviden az emberiség felső rétegénél is. Az emberiség nagy része nem kifejezetten önző. Úgy harminc éves koruk után az emberek felhagynak egyéni ambicióikkal, sok esetben egyéniségre való törekvéseikkel is, életüket másoknak szentelik, vagy egyszerűen beletemetkeznek valamiféle lélekölő munkába. Van azonban egy tehetséges, törekvő kisebbség, akiknek eltökélt szándékuk életüket a végsőkig élni. Az írók ebbe a csoportba tartoznak. A komoly írók véleményem szerint, sokkal hiúbbak és egocentrikusabbak, mint az újságírók, bár kevésbé anyagiasak.

2. Esztétikai lelkesedés. Érzékenység a külvilágban meglévő szépre, illetve a szavakban, azok helyes sorrendben való elhelyezésében. Megtalálni az örömöt a hangok egymásra gyakorolt hatásában, a próza szilárdságában, egy jó történet ritmusában. Érezni a vágyat, hogy megosszunk értékes tapasztalatokat, olyanokat amelyeket senkinek sem szabadna elmulasztania. Az esztétikumra való törekvés egyes írókban igen gyenge, de még egy brossúra- vagy szövegkönyvírónak is megvannak a kedvenc szavai, frázisai, amelyek minden gyakorlati ok nélkül kedvesek neki. Egyesek nagy hangsúlyt fektetnek a tipográfiára, a margók szélességére stb. Minden könyv amely túllép egy vasúti menetrend szintjén, rendelkezik esztétikai eszközökkel.

3. Történelmi indíttatás. A vágy, hogy olyannak láttassuk a dolgokat, amilyenek valójában. Az igazság felkutatása és elraktározása az utókor számára.

4. Politikai célzat - a "politikai" szót legtágabb értelmében véve. A világ egy bizonyos irányba terelésének vágya, az emberek társadalomról alkotott felfogásának átalakítása, egy olyan társadalom képének lefestése amelyre törekedni kellene. Leszögezem, egy könyv sem mentes politikai részlehajlástól. Maga a vélemény, hogy a művészetnek semmi köze a politikához, egyfajta politikai hozzáállást takar.

Látható hogy ezek a indítékok állandó harcban állnak egymással és embertől, személyiségtől, időszaktól függően ingadoznak, változnak. Természetemből fakadóan – a szón felnőttkori állapotomat értem – nálam az első három ok túlsúlyban van a negyedikkel szemben. Egy békés korban talán csak díszes vagy kizárólag leíró könyveket írtam volna és rá sem eszmélek politikai hovatarozásomra. De úgy jött ki a lépés, hogy kénytelen voltam pamfletíróvá válni."

Persze nem csak ez a fent említett négy dolog motiválja az írót, de ha igazságosak akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, mégis életképes kategóriákat alkotott, bár egyéni életében más hatások is szerepet játszottak.

Egyik ilyen említésre méltó hatás a felesége, Eileen O’Shaughnessy halála. Az asszonyon egy rutinműtéten kellett végrehajtani (a méhét akarták eltávolítani), de az aneszteziológus feltételezett hibájából Eileen életét vesztette, ami hatalmas csapás volt Orwellre nézve. A halálhír felkészületlenül érte. A közösen tervezett jövő összeomlott, előtte nem sokkal örökbefogadott gyermekük anya nélkül maradt. Orwell bánatában a munkába temetkezett. Életének irodalmilag egyik legtermékenyebb időszaka következett, így feledtetve a sorscsapásokat.

Aztán persze említhetnénk azokat a hatásokat is, amelyek a harmincas évek elején érték őt. Ekkor romantikus hangvételű szerelmes leveleket írt ’kedvesének’ Eleanor Jaques-nek. Orwell tizenegy Eleanornak küldött levele maradt fenn. Ha végigolvassuk őket, egy kapcsolat felforrósodását, elmélyülését tételezzük fel, de a valóságban nem ez játszódott le. A legtöbb levélre Orwell soha nem kapott választ, a levélben megbeszélt találkákra a nő soha nem ment el. Nem is csoda, hisz ebben az időben Eleanor egy Dennis Collings nevű úriemberbe volt szerelmes, akihez később hozzá is ment feleségül. Orwell mégis akkora szenvedéllyel írt neki, mintha egy romantikus regény két főhősei lennének ők. Hogy ebben az esetben melyik volt a nagyobb motiváció, a szerelem, avagy egy romantikus fantázia fenntartása, azt mindenki maga döntheti el.

Abban egyetértek, hogy egy csendesebb, békésebb korban Orwell teljesen más stílusban alkotott volna. El tudom képzelni, hogy a várostól messzi telepedett volna le családjával egy kis tanyán. Mindenféle állatokat tartott volna, és közben a növénytermesztéssel kísérletezget. Kitűnik írásaiból, hogy vonzódott a természethez, a természet csöndjéhez, hiányzott neki egy meleg családi környezet. Ez nem csak a késői korszakára jellemző, mikor betegeskedni kezdett, fiatal kora óta álmodozott egy idili környezetről.

"Félelmetes hőség van de ez legalább a töknek jó, szinte láthatóan duzzadnak. Rengeteg borsónk van, a bab még csak most terem, krumpli nem sok lett, biztosan a szárazság miatt."

Szívesen írt kertészkedésről, állattartásról. A fentebbi idézet egy Eleanor Jaques-nek írt levélben található.

Szinte látom Orwellt, amint egy gazdasági magazinnak dolgozik, beleveti magát a munkába, leírja, hogyan nő a búza, mit érdemes vele tenni, hogy szebb, egészségesebb legyen, milyen földbe mit érdemes vetni, milyen növényeket párosítsunk, ha magasabb hozamot szeretnénk elérni. De korában nem adatott meg neki a béke, növények helyett emberekkel, népekkel, társadalmakkal, háborúkkal, forradalmakkal, borzalmakkal kellett foglalkoznia. Ugyanakkora lendülettel próbálta megfejteni a titkot, hogyan érdemes a világban jót tenni, mint egy derék gazda, aki a jó termés érdekében munkálkodik.

5. Orwell élete

5. 1. Gyermekkora

Eric Blair 1903-ban született Indiában. Apja, Richard Blair, egyike volt a sok ezer angol állami dolgozónak, akik külföldön szolgálták hazájukat. 1903-ban Anglia még egy erős, gyarmatosító birodalom volt. Anyja, Ida Limouzin, huszonegy évesen ment hozzá a harminckilenc éves Richard Blairhez. Erik a második gyermekük volt. Margarie, Eric leánytesvére, egy évvel korábban jött világra. 1904-ben Eric anyjával és testvérével visszatért Angliába. Apjuk a gyarmatokon maradt egészen 1912-ben bekövetkező nyugdíjazásáig. Csak egyetlenegyszer, 1907-ben látogatott haza Angliába, három hónapra. Ekkor fogant meg Eric legkisebb leánytestvére, Avril.

Ez a fajta életstílus teljesen normális volt ebben az időben. Amikor a külföldön szolgálatban lévő angol szülők gyermekei iskolás korba léptek visszatértek az anyaországba. Mindenesetre Orwellre meghatározó hatást tett apja távolléte gyermekévei alatt. Ebből következett, hogy apa és fia igazából soha nem ismerték egymást, és ez okozta közöttük a konfliktusokat, állandó súrlódásokat a későbbiek folyamán.

5. 2. Iskolákban

Orwellnek kezdetben kellemes tapasztalatai voltak az iskolával. Első iskolája egy otthonától nem messze lévő magánintézet volt. Nyolc éves korában anyja úgy döntött, hogy elküldi bentlakásos iskolába. Ez annak idején Angliában szintén elfogadott gyakorlat volt.

A fiatal Eric a Szent Cyprian nevezetű intézetbe került, Londontól hatvan mérföldre délre. Az iskola arról volt ismert, hogy sok diákja került be Etonba, mely a kor neves előkészítő iskolája volt. Egy jó tanuló innen könnyedén bekerülhetett Cambridge vagy Oxford egyetemeire.

Eric ekkor viszont még nem volt elég érett arra, hogy bentlakásos iskolába kerüljön. Sokszor volt honvágya és túlságosan félénken viselkedett. Későbbi élete során írt egy esszét a Szent Cyprianban szerzett tapasztalatairól Such, Such Were the Joys címmel, mely halála előtt nem sokkal jelent meg. Benne beszámol a verésekről, a diákokkal való igazságtalan bánásmódról, a higiénia hiányáról, megismerkedhetünk a kegyetlen igazgatóasszonnyal és a férjével, akik kedvüket lelték a tanulókra gyakorolt lelki terrorban.

Orwell osztálytárasai szerint ebben az írásban nagyon sok dolog el van túlozva. Mindenesetre az kiderül, hogy mennyire gyűlölte a helyet, még annyi év után is.

Tizenhárom éves korában ösztöndíjjal bejutott az Eton előkészítő iskolába. Itt kellemesebben érezte magát. Egy 1948-ban megjelent esszében, melynek címe: For Ever Eton, magasztlata az iskolát, a kellemes környezetet, és az egyéniség fejlődését elősegítő ideális feltételeket.

Az Etonban nyújtott teljesítménye nem volt elegendő ahhoz, hogy ösztöndíjat szerezzen valamelyik egyetemre. A családja nem egyezett bele továbbtanulásának pénzügyi támogatásába. Apja ekkor már visszavonult, a nyugdíjából kellett eltartania az egész családot. Remélte, hogy Eric beáll állami szolgálatba, és végre felhagy az írói ambícióival, melyekről apja hallani sem akart.

5. 3. Az imperializmus tapasztalata, Burmában töltött évek

Elkeseredettségében, hogy nem került be egyetemre, Eric 1922-ben beállt a királyi rendőrség szolgálatába. Nem sokkal később öt évre Burmába küldték szolgálni. Itt ismerhette meg, mit is jelent igazából a szó: gyarmatosítás. Valószínűleg itt ébredt rá a társadalmi igazságtalanságokra, melyeknek gyökereit az osztályok létezésében látta.

Nem sokkal később felismerte, hogy az imperialista hatalom mögött az egyetlen politikai motiváció a kapzsiság, ami gyengébb emberek kihasználásával jár a remélt haszon érdekében.

Ezen időszak tapasztalataiból keletkezett később két nagyhatású esszéje (Shooting an Elephant, illetve A Hanging). Mind a két esszében nyomon követhető a fiatal Eric belső átalakulásának folyamata, ráeszmélése az őt körülvevő világra:

"Érdekes, de eddig a pillanatig nem eszméltem rá, mit jelent elpusztítani egy egészséges, öntudatában lévő embert. Amikor észrevettem, hogy a rab férelép, hogy kikerüljön egy tócsát, megláttam a rejtélyt: azt az elmondhatatlan tévedést, amely megrövidít egy ereje teljében lévő életet. Ez az ember nem haldoklott. Életben volt, csak úgy, mint mi is életben vagyunk. Minden egyes szerve működött a testében: a belei emésztették az ennivalót, a bőre meg-megújította önmagát, körme nőtt, formálódtak a szövetei, minden precízen működött ünnepélyesen, bolondozva. A körmei akkor is nőni fognak, amikor feláll a bitófa alá, még akkor is, amikor zuhanni kezd, és már csak a másodperc tizedrésze van hátra az életéből. A szemei látták a sárga kavicsokat, a szürke falakat, az agya még működött, előre tervezett, gondolkodott. Gondolkodott még a pocsolyáról is. ő és mi, egy csoport együtt sétáló férfi, ugyanazt a világot látjuk, halljuk, értjük. Két perc múlva pedig egy hirtelen roppanással az egyikünknek vége, egy aggyal kevesebb, egy világgal kevesebb."

A fenti idézet 1931 augusztusában jelenik meg az Adeplhia magazinban először.

A kegyetlen, csak a hatalom fentartását szolgáló öldöklések és halál képe tükröződik vissza a Shooting an Elephant című esszéből is.

Orwell nem akart egy olyan helyen élni, ahol saját érdekeivel ellentétben álló, és azon kívül elhelyezkedő utasításokat kell kövessen. Nem csak, hogy nem akart ilyen helyen élni, egyáltalán nem akart ilyen helyeket. Későbbi munkáiban megtett mindent hogy legzordabb képében tüntesse fel a hasonló világok mindennapjait.

A Burmában eltöltött időszak megformálta viselkedését, szokásait, melyektől minden áron szabadulni próbált. Szülei beszámolnak arról, hogy mikor hazakerült, rendetlen és nemtörődöm volt, a cigarettacsikkjeit, mindegy melyik szobában volt, mindig a földre dobálta, megszokva, hogy Burmában minden cselekedetét szolga leste. Az ellustulásra később undorral tekint vissza, amikor elmeséli, hogy szolgálati ideje alatt még öldözködéséről is egy szolga gondoskodott.

Talán ezektől a szokásoktól próbált szabadulni, önmagát szándékozta megbüntetni, amikor elmerült a csavargók életében, a mosogatók és komlószüretelők keserű és nehéz napjaiban, mely napok emléke tényfeltáró riportokban lát napvilágot a későbbiekben.

5. 4. Csavargások korszaka

Miután visszajött Burmából és beadta felmondását, szüleinek bejelentette, hogy íróként fogja megkeresni a kenyerét. A családban nem vették jónéven, hogy otthagyta a szolgálatot, és hogy visszaköltözött haza. Hamarosan, otthagyta a családot, hogy saját lábára álljon.

A londoni szegényekről akart írni. Talált egy viszonylag elfogadható környezetben lévő londoni panziót, és odaköltözött. Napjainak legnagyobb részét London úgynevezett East End negyedében töltötte, ahol a legnagyobb volt a szegénység és kritikus probléma a bűnözés.

Hajléktalannak öltözött, így könnyebben létesíthetett kapcsolatot a szegényebb réteggel.

Hasonló körülmények között töltötte el az 1928-29-es esztendőt is Franciaországban, Párizsban. Ezen időszak alatt súlyos tüdőproblémákkal kellett megküzdenie, tüdőgyulladása miatt kórházba is került. A szegények számára fentartott kórházban eltöltött időszak lesz a How the Poor Die című munkájának alapja.

A szegényekkel átélt tapasztalatait foglalja össze a Csavargóként Párizsban, Londonban című írása. Ez lesz az elsőként megjelenő könyve 1933-ban. Ezen könyv kiadásakor használja először az írói álnevet: George Orwell.

Érdemes megemlíteni az álnév történetét. Blair csavargásai alatt kezdett el először álneveket használni. Az egyik legtöbbet használt álneve P.S. Burton volt. Először ezt a nevet szándékozta használni a Csavargóként Londonban, Párizsban borítóján. Ezzel kapcsolatban kikérte mind ügynöke, Leonard Moore, mind pedig a könyv kiadójának, Victor Gollancznak, véleményét. Leonard Moornak 1932 novemberében írott levelében felkínált még három másik lehetőséget is: Kenneth Miles, George Orwell és H. Lewis Allways. Blairnak az Orwell név volt e három közül a kedvence. Ebbe aztán beleegyezet a kiadója is.

A névváltoztatással kapcsolatban Michael Shelden, Orwell egyik életrajzírója ezt fogalmazza meg :

"...bizonytalan volt és nem hitt abban, hogy sikereket érhet el. Ha a könyv megbukott volna, nem kelett volna magát rosszul éreznie, mivel a környezetében lévő emberek őt csak Eric Blair-nek ismerték. "

Ebben az időszakban jelenik meg két publikált cikke is. Az egyik 1928 novemberében Franciaországban a Le Monde-ban, a másik, ugyanebben az évnek decemberében az angliai G.K.’s Weeklyben. Ez az első Angliában megjelenő újságcikke, melyben a sajtó és a reklámipar összefonódásának következményeit latolgatja.

1930-ban gyakrabban kezdtek megjelenni cikkei és kritikái az Adelphia nevű folyóiratban. Az Adelphián keresztül lépett be az írók világába. Évekig tartott ugyan, amíg meg tudott élni abból a pénzből amit megkeresett, de megérte, hisz kapcsolatba lépett írók és kiadók hálózatával, s ezeken keresztül könnyebban talált munkát, mind irodalmi mind politikai területen.

Mivel az írásból nem volt elég jövedelme, az elkövetkezendő években különféle munkákat vállalt: diákokat korrepetált, iskolákban tanított, könyvesbolti segédként dolgozott. Ezekről a tapasztalatairól beszámolt ismerőseinek írott levelekben, a könyvesbolti időszakot pedig esszé formájában adta közre.

Tüdejével nemsokára megint súlyos problémák jelentkeztek. Abba kellett hagyja a tanítást, és végül úgy döntött, hogy hazaköltözik a lábadozás időszakára. Miközben szüleinél lakott belevágott a második könyvébe: A Clergyman’s Daughter’s címűbe. Hamar fölépült, 1934 októberében visszaköltözött Londonba.

1936 januárjában újabb kalandozásokba fogott. Anglia északi részébe utazott, a bányavidékekre. Az ott tevékenykedő szegény munkások és a munkanélküliek helyzetét akarta megvizsgálni, dokumentálni. Körülbelül két hónapot töltött el a helyszínen, amennyire csak lehetett mindent megtapasztalva. Helyszíni leírásokat ad a bányajáratokban veszélyes körülmények között dolgozókról, a járatok életveszélyes állapotáról. A wigani móló ezekről a bányászemberekről és életkörülményeikről szól. Az itt eltöltött idő alatt megerősödött abban a hitében, hogy a szocializmus egy működőképes rendszer lehetne, ahol az emberek együtt dolgoznak, megosztják a felelősségeket, és mindenki egyenlő arányban részesül a munka gyümölcséből. Hinni kezdett abban, hogy ha a munkások így élnének az életük jobbá válna.

5. 5. A spanyol polgárháború időszaka

Orwell 1936 júniusában megházasodott, elvette Eileen O’Shaughnessyt. Vidékre költöztek a Hertfordshire nevű városkába, ahol kertészkedtek, állatokat neveltek majd egy vállalkozásba is belefogtak: boltot nyitottak. Csendesen éldegéltek, annak ellenére, hogy Spanyolországban ekkor már kitört a polgárháború.

1936 végén feleségevel együtt elhatározták nem nézhetik tétlenül a Spanyolországban történő eseményeket. Támogatni akarták a köztársasági oldalt és harcba szállni a fasiszta Francisco Franco tábornokkal. Felesége Barcelonában önkéntes lett, Orwell nem sokkal ezután fegyverrel a kezében csatlakozott a POUM (Partido Obrero de Unification Marxista) munkásmilíciához. A POUM egy anarchista szervezet volt, véget akartak vetni a központosított kormányzásnak, és kisebb önkormányzatokat szerettek volna létrehozni. A harcok alatt azonban a fasizmuson aratandó győzelem érdekében támogatni kezdék és együttműködtek mind a kommunistákkal, akiket a Szovjetunióból a hatalmon lévő Sztálin irányított, mind pedig a tehetősebb középosztállyal is. Ez a megalkuvás kiábrándította Orwellt, nem akart Sztálin embereivel egy csoportba kerülni.

1937 májusában toroklövést kap, melynek következtében majdnem életét vesztette. Még fel sem épülhetett teljesen, amikor a politikai instabilitás miatt feleségével együtt el kellett hagynia Spanyolországot. A bizonytalan helyzetben a kormány a POUM-ben harcoló külföldi önkénteseket is hazaárulással vádolta meg. Két barátjukkal együtt sikeresen eljutottak vonattal Franciaországba, onnan pedig visszatértek Angliába.

Önkéntelen távozásának ellenére hazatérve is hisz a szocializmus működőképességében.

1939-ban könyvet írt a spanyolországi tapasztalatairól, Hódolat Katalóniának címmel. Ebben ezt írja: "Csodálatos dolgokat láttam, és most már tényleg hiszek a szocializmusban." E könyv kiadásával kapcsolatban nehézségei támadtak. Akkori kiadója, Victor Gollanz, aki elhivatott kommunista volt, nem vállalta a könyv kiadását, mivel Orwell bár baloldali nézeteket valott, ugyanakkor keményen bírálta a baloldalt hibái miatt.

Új kiadót kellett keresnie. Secker és Warburg jelentette meg végül a Hódolat Katalóniának című könyvét, és minden egyes később elkészült könyvét is.

1938 februárjában újabb egészségügyi problémákkal kellett szembesülnie. Köhögési rohamai voltak, véres váladékot köpött. Fél évre szanatóriumba kellett vonulnia, aztán fél évre Marokkóba költözött.
5. 6. A második világháború és az azt követő évek

1939 szeptemberében kitört a második világháború. Orwell megpróbált katoniai szolgálatra jelenkezni, de egészségügyi okok miatt elutasították. Egy időre vidékre költözött egyedül, Elieen önkéntesként Londonban maradt. Nemsokára Orwell is visszatért Londonba, esszéket, könyv-, filmkritikákat írt a Time and Tide és a Horizon folyóiratoknak. Belépett a Home Guardba, egy polgári honvédő szervezetbe, mely katonákat képzett ki. Orwell itt kiképzőanyagokat és lelkesítő beszédeket írt.

Munkája ebben az időben kezdett el megváltozni. Bár ugyanolyan kényes maradt a nyelvtanra és a helyes szerkezetre, mégsem írta át többszörösen munkáit. Általában csak leült az írógép elé és egyszerre befejezett egy esszét, egy cikket, egy írást. Kritikusai szerint, azért volt ez a változás, mivel érezte, hogy nem sok ideje maradt hátra az életéből, és ki akarta használni minden lehetőségét ahelyett, hogy átfogalmazásokkal töltse idejét.

A háborús évek nagyon kemények voltak Londonban. Orwellnek nemcsak a szőnyegbombázásokkal és az élelmiszerhiánnyal kelett megküzdenie, de az állami cenzúrával is. A szólásszabadság korlátozását minden körülmények között, még akár nemzetvédelmi okokból is, megengedhetetlennek tartotta és tiltakozott ellene.

Egy ideig, 1941-től 1943-ig a BBC-nek dolgozott, mint indiai műsorvezető-bemondó. Rádiós karrierje hamar véget ért. Ennek több oka is volt, egyesek szerint túl vékony volt a hangja, mások szerint az egyik legnépszerűtlenebb bemondók közé tartozott. Közvéleménykutatások kimutatták, hogy a BBC indiai adását amúgy sem sokan hallgatták. Ezek után Orwell visszavonult.

1945 vége felé kiharcolt magának egy megbízást, melynek keretében Franciaországba kellett utaznia hogy ott háború utáni riportokat készítsen. Itt tartózkott mikor tudomást szerzett felesége váratlan haláláról.

1946-ban kezdte el írni az 1984-et, utolsó regényét.

1949 tavaszán Sonia Brownellt vette el feleségül. A házasság alapja nem a lángoló szerelem, inkább a szeretet és gondoskodás volt. Orwellt egy kórházban éri a halál 1950 januárjában.

6. Orwell és az újságírás

6. 1. Az újságíró jelleme

"De ha valaki, csak és kizárólag író akar lenni, azt a mai társadalomban úgy fogják kezelni, mint egy állatot – megtűrik, de nem kényeztetik – csak úgy mint egy házi verebet. Jobban jár az aki már az elején tisztában van a helyzetével."
George Orwell

Több cikkén átfutottam már mikor megakadtam az A Nice Cup of Tea (Egy kellemes csésze tea) címűnél. Témája bár egyszerű (a teaivás és teakészítés), és semmi köze a politikához vagy a háborúkhoz, mégis megigézett. Benne annyi Orwellre jellemző fogás és karakter jelenik meg, hogy mindenképpen meg kell említenem. Ezt a cikket Orwell tudatalattijában rejtőzködő átlagember írta, akinek jobb híján nem jutott más téma az eszébe mint a tea, de mivel megvolt hozzá a tehetsége, érdekesen számolt be az ital elkészítéséről, ivásának mikéntjéről.

"Íme tizenegy szabályom, melyek mindegyikét fontosnak tartom:
Először is, indiai vagy ceyloni teát érdemes használni. A kínai tea előnyei ma már tagadhatatlanok - gazdaságos, tej nélkül is lehet inni - de nincs különösebb élénkítő hatása. Az ember nem érzi tőle magát bölcsebbnek, bátrabbnak vagy optimistábbnak. Azok nagy része, akik a ’kellemes csésze tea’ kifejezést használják,az indiai teára gondolnak. Másodszor: a teát mindig kis adagokban kell elkészíteni. Vagyis teáskannában. A szamovárban készült tea íztelen, az üstben katonáknak készített tea pedig zsír és mosogatószer ízű. A teáskannának porcelánból vagy agyagból kell készülnie. (...) Harmadszor: a teáskannát fel kell melegíteni használat előtt. Jobban járunk ha nem a melegvizes kiöblítés módszerét használjuk, hanem fölrakjuk a kannát a kandallóálványra. Negyedszer: a teának erősnek kell lennie. Egy egyliteres teáskannába, ha teljesen föl akarja tölteni az ember a pereméig, hat púpos teéskanál tea lenne elegendő. Az élelmiszerjegyek időszakában nem lehet a hét minden napján ezt az ideális mennyiséget felhasználni, de én azt tartom, hogy egy csésze erős tea jobb húsz gyengénél. Minden igaz teaimádó nemcsak hogy erősen szereti inni a teáját, de évről évre egy kicsit erősebben, mely tényt alátámasztja a nyugdíjasoknak kiutalt extra fejadag. Ötödször: a teát közvetlenül a teáskannába kell rakni. Nem szabad bebörtönözni különböző szűrőkbe, muszlintáskákba, vagy hasonló eszközökbe. Egyes országokban a teáskannák pici himbálódzó kosárkákkal vannak felszerelve, hogy felfogják az összeaprított tealeveleket, melyet sokan károsnak vélnek. Igazság szerint, a tealevlek még nagy mennyiségben lenyelve sem károsak, és ha a tea nincs szabadon a kannában, akkor sohasem tud megfelelően kiázni. Hatodszor: a teáskannával kell a vízforraló edényhez menni és nem fordítva. A víznek forrnia kell az öntés pillanatában, ami azt jelenti, hogy a legjobb a láng fölött tartani a vízforraló kannát miközben öntünk belőle. Némelyek hozzáteszik, hogy csak olyan vizet érdemes használni, ami frissen kezdett el forrni, de én soha nem éreztem semmiféle különbséget. Hetedszer: miután elkészítettük a teát, az egészet fel kell kavarni, vagy még jobb, ha a kannát megrázogatjuk, majd hagyjuk leülepedni a leveleket. Nyolcadszor: reggeliző csészéből érdemes elfogyasztani, a henger alakú, s nem a széles, lapos fajtából. A reggeliző csészében több elfér, a másik fajta csészében a tea félig kihűl mielőtt meg tudnánk inni. Kilencedik: a tejről le kell önteni a fölét, mielőtt valaki teához használja. A túl krémes tej émelyítő ízt ad a teának. Tizedszer: a teát öntsük először a csészébe. Fentebb felsorolt pontok közül ez a legvitatottabb. Minden egyes angol családban legalább két különböző vélemény van e tárgyban. Azok akik a tejet öntik először, fel tudnak sorolni néhány igen erős emellett szóló érvet, de úgy gondolom, hogy saját érveim megkérdőjelezhetetlenek. Ezek pedig a következők: ha valaki először a teát önti ki, és utána keveri a tejet hozzá, akkor pontosan meg lehet határozni a kívánt tejmennyiséget. Ha valaki fordítva csinálja, könnyen abba a hibába eshet, hogy túl sok tejet ad hozzá. Végezetül pedig: a tea, ha csak nem az orosz stílusban isszuk, cukor nélkül fogyasztandó. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a véleményemmel kisebbségben vagyok, de mégis hogy hívhatja valaki magát igazi teaimádónak, ha elnyomja a tea ízét cukor hozzáadásával. Ezzel az erővel meg is lehetne akár borsozni, vagy sózni. A teának keserűnek kell lennie, mint ahogy a sörnek is. Ha ízesítjük, a teát nem lehet érezni többé, csak a cukrot. Hasonló italt lehetne készíteni ha egyszerűen cukrot adnánk a forró vízhez."

A cikk az Evening Standardban jelent meg, 1946 január 12-én.

Rövid, célratörő mondatok ezek. Mintha egy használati utasítást olvasnánk. Orwell kényesen ügyelt a mondatszerkezetekre, a felhasznált szavakra. Ki nem állhatta az elcsépelt frázisokat, sokat használt semmitmondó szerkezeteket. Mások munkáját hasonlóan kritikus szemmel figyelte. Többször rámutatott, hogy kortársai megcsavart, idegen szavakkal teletűzdelt, sokszor az átlagember számára érthetetlen mondatai könnyedén egyszerűsíthetők lennének.

"Angolul írni vagy beszélni, nem tudomány, hanem művészet. Nincsenek megbízathó szabályok. A legfontosabb, hogy az egyszerű, tömör szavak mindig jobbak az elvontaknál és hogy a mondanivalót legjobb a legrövidebb módon megfogalmazni. (...) Aki angolul ír, egy harcban vesz részt, mely egyetlen mondat erejéig sem hagy alább. Küzd a zavaros, elvont kifejezések ellen, harcol a díszítő jelzők sokasága ellen, a beszivárgó latin és görög kifejezések ellen, és mindezeken túl csatázik a mai nyelvet ellepő elcsépelt kifejezések és halott metafórák ellen."

A gondolatait mindig pontosan össze tudta foglalni. Tudta mindig miről beszél, belemerült az adott témába legalább annyira, hogy bármikor kiálhasson akár egy nyilvános vitára is megvédeni véleményét.

Mikor teareceptjéről beszél, amit egyébként tökéletesnek tart, nem feledkezik meg kitérni mások módszereire sem. Nerm titkolja el, hogy többféle vélemény létezik a témában.

Hasonlóképpen más írásaiban is szívesen szólaltatja meg a különböző véleményen lévőket, a vitától soha nem riad vissza. Az ellentétes véleményekben mindig meglátja önmaga véleményének fordított tükörképét, ezzel erősítvén saját érveit.

A tradíciók megőrzésére törekszik.

"Fel kell ismerni, hogy az amerikai nyelv rosszul hat a nyelvre [angol], és már most is degradáló hatást fejt ki."

Kedveli a bejáratott dolgokat, amik jól működnek. Ez alatt érthetjük az angol nyelvet - mindig is félt annak elkorcsosulásától - a formátumot, mellyel cikkeit írta, vagy akár egy csésze kellemes teát is.

Nem hagyja szó nélkül az ’ellenfeleit’. Megkapják a kritikát, amit szerinte megérdemelnek, az adott esetben egy adag sós-borsos teát. Bár véleményének kimondását nem bántó célzattal teszi, csak figyelemfelhívó jelleggel. Könyvkritikáiban is mindig megfigyelhető ez a tendencia.

Meggyőzően tud érvelni. A teát cukorral fogyasztó olvasó a cikk végére megkívánja azt a ’finom keserű’ teát, és talán következő alkalomkor ki is próbálja. Ugyanilyen meggyőző tud lenni, ha politikáról van szó. A vele ellentétes állásponton lévőket úgy próbálja meggyőzni, hogy közben nem válik agresszívvá, inkább úgymond ’karon fogja az embert’, elvezeti a helyes irány felé, aztán pedig hagyja, hogy az illető döntse el, merre megy tovább.

Végezetül pedig, ha elég jól odafigyelünk, megpillanhatjuk az angol humor fel-fellobbanó szikráit is ebben a fentebbi receptben. Vicces, hogy mindent mekkora komolysággal kezel, figyelmét semmi sem kerülheti el, még az sem, hogy henger alakú-e a csésze, vagy éppen lapos és széles. Nehezen egyeztethető ez össze azzal az Orwellel, aki rongyos mosogatóként dolgozott Párizsban, koszos panziókban húzta meg magát, de persze az sem kizárt, hogy ilyen az igazi angol karakter. A teáját mindig komolyan veszi.

6. 2. Az egyéni látásmód, a morális hozzáálás

Széleslátókörűsége és a fentebb már említett különböző viszonyítási rendszerekbe való áthelyezkedés képessége teszi érdekessé az írót. Megpróbálta korát minden oldaláról bemutatni, felhívta a figyelmet annak hibáira és vívmányaira is. Célja az volt, hogy képet adjon az utókor számára a korabeli angol életről, a világpolitikáról, az egyszeri emberről, egy adag étteremben elfogyasztott ételről, a kenyér áráról, a spanyol polgárháború ok-ozati összefüggéseiről, a második világháború kitörésének okairól, az átlagember jövőképéről, reményeiről. Mindenről írt, mintha csak egy naplót vezetett volna, melybe gátlások nélkül kiönthette a szívét.

Ha az orwelli prizmán keresztül nézzük a világot, minden megváltozik. Egyes dolgok kegyetlenebbé válnak, más dolgok egyszerűen értelmetlenné.

Az alábbiakban cikkein keresztül szeretném bemutatni életútját.

6. 2. 1. A gyermekek védelmében

A gyermekkoránál kezdem. Az ember kellemes dolgokat szeret visszaemlékezni gyerekkorából. A gyermeki fantázia még a kellemetlen környezetből is elépesztő, kalandos helyet tud varázsolni. Orwellnek voltak kellemes tapasztalatai, csakúgy mint kellemetlenek. De ő nem próbálja meg a gyermeki fantázia segítségével rózsaszínűnek láttatni a múltat.

Éppen ellenkezőleg, miközben visszautazik a múltjába teljes egészében felnőtt marad. Felnőtt, akit már nem lehet megfélemlíteni pálcával, vagy szavakkal. Felnőtt, akinek nincs szégyenérzete az ágybavizelés vagy az önkielégítés miatt. Felnőtt, aki bírálja az oktatási módszereket, melyek jelentés nélküli számneveket, eseményeket, idegen szavakat vertek a fejébe, azzal a céllal, hogy a tanulmányi versenyeken megszerzett babérokkal az iskola meg a tanári kar páváskodhasson. Olyan felnőttként megy vissza, aki harcolni akar, és harcolni képes a gyermekek jogaiért, véget akar vetni annak a szokásrendszernek, amelyikben az iskolás tanuló csak egy tárgy, melynek megformálására különböző, akár kegyetlen módszerek is alkalmazhatóak.

"Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Szent Cyprianba, bár nem egyből, egy-két hét kellett hozzá, akkor amikor már úgy tűnt, hogy kezdek belerázódni az iskolai életbe, elkezdtem bepisilni. Mivel már négy éve szobatiszta voltam, úgy tűnt visszafele fejlődök.
Úgy hiszem a hasonló körülmények között kialakuló ágybavizelés ma már elfogadott dolog. Az otthonából eltávoltított és idegen helyre költöztetett gyermek teljesen természetesnek mondható reakciója. Annak idején azonban úgy tekintettek rá, mint egy undorító bűntényre, amit a gyermek akarattal követett el és amire a legjobb gyógyírnek a verés számított. Ami engem illet, nekem nem kellett megmondani, hogy ez bűntény volt. Minden egyes éjjel, soha nem látott buzgalommal kezdtem el imádkozni: ’Kérlek Istenem, ne pisiljek be! Ó, kérlek Istenem hadd ne pisiljek be!’ De semmi figyelemreméltő nem történt. Egyes éjszakákon megtörtént a dolog, máskor nem. Nem volt semmi szándékosság vagy tudatosság a dologban. Az ember, ha jól akarunk fogalmazni, nem elkövette a bűntényt, egyszerűen csak arra kelt fel reggel, hogy az ágynemű csurom vizes volt.
A második, vagy a harmadik kihágás után figyelmeztettek, hogy a következő alkalommal verést kapok. A figyelmeztetést különösen furcsa módon kaptam. Egyik délután, amikor teázásról jöttünk kifelé, Mrs W., az igazgató felesége, aki az asztalfőnél ült, egy asszonysággal beszélgetett. Az asszonyról semmi mást nem tudtam, csak azt, hogy délutáni látogatáson van az iskolában. Félelmetes volt, férfias kinézetű, lovaglóöltözékben, vagy valami olyasmiben, amit én annak néztem. Éppen kifelé mentem, amikor Mrs W. visszahívott, mintha be szándékozna mutatni a látogatónak. (...)
’Itt van ez a kisfiú’ – mondta Flip [Flip volt Mrs W. gúnyneve, magyarul annyit jelent: ostorcsattogtatás] miközben felém mutatott – ’aki minden este bepisil. Tudod mit fogok veled csinálni, hogyha még egyszer bepisilsz?’ – kérdezte, miközben hozzám fordult. ’Megbízom a Sixth Formot [egy nagyobb fiúkból álló alakulat, akiket az igazgató asszony néha megbízott a kisebbek megfegyelmezésével, a fegyelmezés eszközeiről a fiúk dönthettek], hogy verjenek meg’."

Ma már természetesnek vesszük, hogy ilyen, és ehhez hasonló dolgok nem történhetnek meg. Hogy mennyire részese ennek Orwell, azt nem lehet megmondani, viszont egyike volt azoknak akik felhívták a problémára a figyelmet.

A fentebbi idézetek az 1947 májusában elkészült Such, Such Were the Joys című munkából valók. Az írást az amerikai Partisan Review nevű lap részletekben közölte le 1952 szeptemberében és októberében.

6. 2. 2. A szegények védelmében

Orwell kedvelte a különböző kísérleteket. Megpróbált minél jobban belekerülni egy adott szituációba, hogy aztán belülről nézve mindent részletesen leírhasson. Kissé hihetetlennek hangzik, mikor beszámol arról, hogy tudatosan leitta magát, csak hogy börtönbe kerülhessen, és hogy megtapasztalhassa a rácsok mögötti életet.

Nem akarta bírálni a szegényeket, alkoholistákat, munkanélkülieket, míg úgy nem érezte, hogy ha rövid időre is, de egy cipőben jár velük, és jobban megérti őket. Mikor azonban megtapasztalhatta a nyomort, a mocskot, a szegénységet már nem az volt fő célja, hogy bíráljon, hanem az, hogy hogyan segíthetsen. Jobban érdekelte a probléma forrása, megoldásának lehetőségei, és az alacsonyabb rétegekkel szemben elkövetett igazságtalanságok mint az, hogy ítéletet mondjon emberek sorsa felett. Ezt mindig ránk bízza.

"Még egy példa az LCC [London County Council, London Megyei Bíróság] szabályaiból. A nők ki vannak zárva majdnem minden, a köz számára fentartott szegényházból. Van egy pár kizárólag nőknek fentartott, kevés olyan is, ahol férfiakat és nőket is befogadnak, de ha az összképet nézzük, nagyon kevés. Ebből következik, hogy minden egyes rendszeresen szegényházakban lakó hajlkéktalan teljesen el van vágva a női társadalamtól. Vannak olyan esetek is, amikor a férj és a feleség külön kell hogy váljon, mivel ugyanabban a házban szobát találni lehetetlen. Egyes olcsó szegényházakat rendszeresen ellepnek a nyomornegyed-látogatók, akik hivatlanul tódulnak be a konyhába, vallásos ceremóniát tartani. A bérlők bár ki nem állhatják, nem áll módukban kitessékelni őket. Vajon megtűrnének hasonló dolgot egy hotelben? Hiszen a köz számára fentartott szegényházak olyan hotelek, ahol egy éjszakára 8 pennyt fizet az ember 10 shilling 6 penny helyett . Ez a fajta zsarnokoskodás csak akkor magyarázható meg, ha elfogadjuk azt az állítást, miszerint a szegényember, ha köz számára fentartott szegényházban lakik, veszít állampolgári jogaiból."

A Common Lodging Houses (A köz számára fentartott szegényházak) című írás a New Statesman and Nations-ben jelenik meg, 1932 szeptember 3-án.

Orwell úgy védi ezeknek az embereknek a jogait, hogy teljesen átérzi tehetetlenségüket, s az ezzell járó fájdalmukat. Neki könnyebb dolga van, egy másik társadalmi rétegből szállt alá, úgy gondolta, hogy puszta akaraterővel megváltoztathatók a dolgok.

Ezért a pozitív, optimista gondolkodásért sokan azt mondták rá, hogy nem érti meg az alsóbb néprétegeket. Akik így bírálták, valószínűleg nem adtak volna még egy esélyt a szerencsétlenül járt személyeknek. Orwell viszont, aki maga is sokszor volt - önhibáján kívül - szerencsétlen véletlenek áldozata, azt érezte, hogy mindenki számára van remény, mindenkinek meg kell adassék még egy esély, és tudta, hogy mindenkiben rejtőzik emberi méltóság, amit megsérteni erkölcstelen dolog.

6. 2. 3. A gazdaság és társadalom egymásra gyakorolt hatása

Orwell elsőkén angolul publikált cikkében az újság árának csökkenése mögött meghúzódó folyamatokat vizsgálta meg. Itt is a kisember védelmére kel, akit könnyen meg lehet nyerni az olcsóbb újságokkal.

Felhívja a figyelmet, hogy mi is ezekkel az újságokkal a baj. Ezek a lapok politikailag függetlennek mondták magukat, és teljes őszinteséget ígértek az olvasójuknak, de nem voltak őszinték. Orwell valószínűleg meglátta az összefüggés következményeit, amit a lap és a hátterében álló érdekcsoportok közötti kapcsolat okozott. Ez a következmény a szólás- és gondolatszabadság korlátozásával járt együtt, amibe az emberek hallgatólagosan bele is egyeztek, vagy csak nem vették figyelembe, nem tiltakoztak ellene, mivel azt gondolták, hogy egy ’független’ újságnak nincs érdekében cenzúrázni.

Orwell sok későbbi cikkében visszatér a gondolat, hogy előbb-utóbb óriáscégek fogják szolgáltatni a világban közvéleménye számára a ’fazonra nyírt’ információt (azzal együtt pedig a megfelelő reklámokat), majd később ez a gondolat tükröződik vissza az 1984-ből is, ahol a cégek szerepét az állam veszi át. Lássuk mit is írt:

"Az Ami du Peuple egy párizsi újság. Körülbelül hat hónappal ezelőtt alapították. Ebben a szenzációkkal teli világban elő tudott rukkolni egy furcsa, említésreméltó tettel: egy példányt 10 centime -ért adnak, ami kevesebb, mint egy farthing . Ez egy egészséges, nagyméretű lapokkal rendelkező újság, hírekkel, cikkekkel, megfelelő színvonalú képregényekkel, sport és gyilkosságok számára fentartott rovatokkal, nacionalista érzelmekkel és németellenes propagandával. Semmi sem szokatlan az újsággal kapcsolatban, csak az ára.
De még ezzel a jelenséggel kapcsolatban sem érdemes csodálkozni, mert az Ami du Peuple tulajdonosai mindent megmagyaráztak egy óriási kiálltványban. Minden Párizsi falra ki lett téve, ahol nem tiltott a reklámozás. A kiáltvány olvasásakor meglepetten vehetjük tudomásul, hogy az Ami du Peuple, nem olyan, mint a többi újság. Az újság alapgondolatát tökéletes közszellemiség jellemzi, nincs benne semmi nyereségvággyal megfertőzött szándék. A kipirult arcú tulajdonosok anonimitásba burkolózva azért ürítik ki zsebeiket, mert örömüket lelik a névtelen adakozásban. Céljaikat szintén a kiadványból ismerhetjük meg: harcolni az óriáströsztök ellen, síkra szállni a könnyebb megélhetésért, és mindezeken túl, szembeszállni a francia szólásszabadságot fojtogató befolyásos újságok ellen.
Annak ellenére, hogy ezek a fentebb említett újságok gonosz módszerekkel törekednek az Ami du Peuple beszüntetésére, az újság harcolni fog a végsőkig. Röviden ezt fejezi ki az újság neve.
Az ember sokkal jobban örülne a demokrácia ezen utolsó fellegvárának, ha nem jutna tudomására, hogy az Ami du Peuple tulajdonosa, bizonyos M. Coty, egy hatalmas gyártulajdonos kapitalista, aki kézben tartja még a Figarot és a Gaulois-t is. Az ember kevésbé lenne gyanakvó az Ami du Peuple-lal szemben, ha vezetőinek – jótündér-gyártulajoknak és vállveregetéssel-mindent-elintéző-főnököknek – politikai irányvonala kevésbé lenne antiradikális, antiszocialista. De ez most nem tartozik a lényeghez. A felettébb fontos kérdések a következőek: Kifizetődő-e az Ami du Peuple, és ha igen, hogyan?
A kérdés második felén van a hangsúly. Mivel a haladás folyamata napról napra nagyobb és ocsmányabb trösztök felé lök minket, minden olyan esemény csíráját érdemes feljegyezni, amely közelebb visz minket a naphoz, amikor az újság nem lesz több egy oldal reklámanyagnál és propagandánál, néhány jólcenzúrázott hírrel fűszerezve, amelyek megédesítik a keserű pirulát. Elképzelhető, hogy az Ami du Peuple reklámbevételekből él meg, de ugyanígy az is elképzelhető, hogy indirekt profitot produkál azáltal, hogy leközli az M. Coty és társai által megkívánt propagandát."

Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg benne 1936 március ötödikén a New English Weeklyben megjelent írásában az olcsó könyvkiadványokról.

Ebből a cikkéből is szeretnék idézni.

"A Penguin Könyvek hat pennyért igazán megérik. Annyira megérik, hogy ha a többi kiadóknak lenne érzékük, akkor összeállnának ellenük és lehetetlenné tennék. Természetesen nagy hiba azt gondolni, hogy az olcsó könyvek jót tesznek a könyvkereskedelemnek. Éppen a fordítottja igaz. Vegyük például azt a példát, amikor az embernek öt schilling költőpénze van, és egy könyv ára körülbelül fél korona. Ekkor az ember valőszínűleg két könyvre elkölti mind az öt schillinget . De hogyha a könyvek darabja 6 pennybe kerül, akkor valószínűleg nem fog tizet venni belőlük. Mivel nem akar tizet. Jóval hamarabb eltelik velük. Talán vesz három hatpennys könyvet és a többi pénzt mozira költi. Vagyis minél olcsóbbak lesznek a könyvek, annál kevesebbet fog az ember könyvekre költeni. Ez előnyös az olvasó szempontjából, de súlyosan károsítja a kereskedelem egészét: a kiadónak, a betűszedőnek, a szerzőnek és a könyvkereskedőnek pedig egyenesen katasztrófa."

Az ember érzi, hogy mit akart Orwell mondani ezzel, de ugyanakkor meg nem érti. Miért akarna valaki drágább könyveket, mikor azt szeretné, hogy mindenki olvasson? Miért akarna valaki drágább újságokat, mikor azokat az átlagember képtelen megfizetni? Szerintem a fentebbi két idézetből két dolog tárul elénk. Az egyik az orwelli félelem és bizalmatlanság a jövővel kapcsolatban, ami szükségszerűen valami borzalmas összeesküvést kell, hogy sejtessen. A másik, hogy Orwellben is megvolt az az általa jellemzett ’skizofrén gondolkodás’, melynek segítségével egyszerre gondolhatott két ellentétes dologra, úgy hogy mind a kettőt igaznak vélte. Mert hiszen a drágább könyvek sem segítették volna elő a könyvek népszerűsítését, ugyanakkor a drágább újságoknak is lett volna szubjektív véleménye.

Érdemes itt megint csak megjegyezni, hogy Orwell is csak ember volt. És bár érdekes, gondolatokat gerjesztő dolgokat vetett fel a fentebbi cikkekben, de nem mindenképpen a helyes irányba terel minket.

Az ideális orwelli világban mindenki olvas újságot és könyvet, mindenki objektíven gondolkodik, az átlagember cigaretta és alkohol helyet könyvekre költ, az emberek egyenlőek, egyenlően műveltek és toleránsak egymással szemben. Nincs elnyomás, rasszizmus, gyűlölet, szegénység. A technika vívmányait mindig békés és hasznos célokra fordítják. Sokáig hitt egy ilyen világ jövőbeni megvalósulásának lehetőségében. De aztán mégis csak az 1984-et írta meg.

Vajon meg akart minket rémiszteni, vagy csak feladta ifjabb kori hitét az emberiségben?

6. 2. 4. Kritikus szemmel

Orwell nagyon sok kritikát írt: könyv-, film-, folyóirat- és művészetkiritkát. A kritikaírás hozzátartozott az irodalomból, újságírásból élők munkájához. Nem mindig volt ez hálás feladat, mint ahogyan Orwell írt is erről. Sok kollégája, akik a kritikaírásra specializádódtak, beleestek a 22-es csapdájába: ha pénzt akartak keresni, számos kritikát kellett írniuk a lap által meghatározott könyvekről. Ha azokat megjelentetni kívánta az újságíró, akkor kedvező kritikát kellett írnia, mivel ’így mindenki jól járt’. Az újság jó kapcsolatot tudott fentartani a rendszeresen reklámozó könyvkiadóval, a könyvkiadó több pénzt tudott reklámra költeni. Ördögi kör volt ez, ahol a kritikairók a saját presztízsüket ásták alá, hisz egy idő után már csak ’bombajó, nagysikerű, hihetetlenül jól megírt’ könyvek jelentek meg, amikben a vevőközönség sorra csalódhatott. A kritikák hitelüket vesztették, míg végül már csak bizalmatlanságot gerjesztettek az átlagemberben.

Orwell megpróbált szembeszegülni a kor követeményével. Bátran bírált, ahol pedig megérdemeltnek tartotta ott őszíntén dícsért. Kritikái közül kettőt szeretnék megemíteni.

Az első elemző kritikában az akkori angol ifjúsági és gyermekmagazinokról (Gem, Magnet, Modern Boy, Triumph, Champion) írt. Ízekre szedte az ezekben megjelenő folytatásos regényeket. Egy mindenre figyelmes kutató alaposságával vizsgálta meg a regények fiatal szereplőit, azok dialógusait, cselekedeteit. Miközben az alábbi részletet olvassuk a kritikából ne felejtsük el, hogy a szóban forgó regények tizenéveseknek szóltak. Igazából nehéz kimondani az ítéletet, hogy helyesen dönt-e amikor felnőtt fejjel próbál elemezni egy fiataloknak szóló fantáziavilágot, avagy csak feleslegesen akadékoskodik. Az alábbi kritika a Horizon nevű folyóiratban jelenik meg 1940 márciusában.

"A munkásosztály csak úgy van jelen a Gemben és a Magnetban, mint komikus figura, gazember, jegyűzér stb. Az osztályharc, kereskedelmi uniók, sztrájkok, nyomornegyedek, munkanélküliség, fasizmus és polgáráhorú szóba sem kerülnek. A harminc éve megjelenő két újság valamelyik számában talán itt-ott megtalálható a szocializmus szó, de nagyon sokáig kellene keresni. Ha szóbakerül az orosz forradalom, akkor az a bolsi szón keresztül történik (mely szó egy erőszakos és ellenszenves viselkedésű személyt takar). Hitler és a nácik megjelenítése az utóbbi időben hasonló formában történik. 1938 szeptemberének háborús válsága annyi hatással volt, hogy egy olyan történetet ihletett meg, amelyben Mr Vernon-Smith, a Bounderék milliomos apja, úgy húzott hasznot az álltalános pánikból, hogy vidéki házakat vásárolt fel abba a reményben, hogy azokat a válság elől menekülőknek adja majd el. A háború kitörését megelőzően talán ebben a cikkben járt a legközelebb a Gem és a Magnet ahhoz, hogy az akkori európai helyzetet jellemezze. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek az újságok ne lennének hazafiasak, éppen ellenkezőleg. A világháború alatt a Gem és a Magnet volt a két legkövetkezetesebben és derűsen hazafias újság Angliában. A fiúk majdnem minden héten elkaptak egy kémet, vagy besoroztak egy szolgálatot megtagadó katonát, és a jegyrendszer alatt a következő felirat volt olvasható minden oldalukon nagy betűvel nyomatva: ’Egyél kevesebb kenyeret!’. De hazafiasságuknak semmi köze nem volt a politikához, illetve az ideológiai hadviseléshez. Ez inkább egyfajta családi lojalitást takar, és tulajdonképpen értékes információval szolgál az átlagembereket illetően, különös tekintettel a középosztály óriási megérinthetetlen tömegére és a módosabb dolgozók rétegére. Ezek az emberek velejükig hazafiaknak vallják magukat, de nem érzik úgy, hogy bármi közük lenne a külföldön végbemenő eseményekhez. Ha Anglia veszélybe kerül magától értetődően a haza segítségére sietnek, de máskülönben érdektelenek maradnak. Végül is Angliának mindig igaza van, és mindig győz, tehát miért aggódnának. Ezt a fajta hozzáállást sikerült valamelyest megváltoztatni az utóbbi húsz évben, de nem olyan mértékben, ahogy azt néha feltételezik. Ennek megértésének hiánya az egyik ok, amiért a baloldali politikai pártok ritkán képesek egy elfogadható külpolitikával előhozakodni."

Orwell úgy gondolta, hogy a fantáziavilágok nagy hatást tesznek a bennük elmerülőkre.

"Hogy milyen mértékben befolyásolja az emberek valóságról alkotott képét a fantáziavilág az vitatható. Személy szerint úgy gondolom, hogy a legtöbb ember sokkal jobban befolyásolva van regények, folytatásos sorozatok, filmek által, mint amennyire azt elismerné. Ebből a nézőpontból a legrosszabb könyvek a legveszélyesebbek, mert általában ezeket olvassák életük korai szakaszában. Elképzelhető, hogy magukat kifinomultnak és haladó gondolkodásúnak tartó emberek egy elképzelt háttérvilágot hordoznak magukkal egész életükön keresztül, melyről gyerekkorukban például Sapperntől vagy Ian Haytől olvastak. Ha ez így van, akkor a 2 pennys fiúmagazinok a legfontosabbak."

Ezért volt ennyire kritikus, szerette volna, ha ezeken a történeteken keresztül már az életről oktatnák a fiatalokat, arról hogy mi vár rájuk, arról hogy milyen komor is tud lenni a világ. Azt szerette volna látni, hogy a fiatalokat