SZABADSÁG? EGYENLőSÉG? TESTVÉRISÉG?

Szabadság, egyenlőség, testvériség. Elcsépelt szavak. De nem tehetnek semmiről, bűntelenek. Az emberi testbe bújt halhatatlan démon naivságának áldozatai. Igaz, a maguk idejében sokat jelentettek, nemzeteket váltottak meg, vagy legalábbis voltak hivatottak megváltani. Lássuk őket egyenként!
Szabadság: a lélek egyik legősibb vágya, talán összefügg az elérhetetlen repüléssel, lehet, éppen annak testvérbátyja. A kötöttségek elől menekülni, elbújni oda, ahol nem találnak rá – erre vágyik az egyén olykor. Lerázni kollektív láncainkat, eltiporni minden zsarnokot – ez pedig össztársadalmi álom, még ha elérhetetlen is. Másképpen: költők ihletője, az igába fogott nép egyetlen délibáb-vigasza, DeLacroix zászlós nőalakja.
Egyenlőség: már az őskorban sem létezett. Abban a percben értelmetlenné vált, amikor prehisztorikus őseink az űzött, kemény munkával elejtett vadat elosztották egymás között – egy mamutporció a fáradt, izzadt, sebesült harcosnak, kettő a misztikum ködébe rejtőző mágusnak, három a nehéz szellemi munkát végző vezérnek. Mindenki a maga keresztjét…
Testvériség: egyszerű logikai játék. Ádámtól és Évától számítva mindannyian ezen a kék bolygón testvérek vagyunk. De ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést: „Mi is történt Káinnal és Ábellel?” Bizony, bizony, gyakran megesik, hogy testvér testvérnek farkasa lesz, egy anyától is születhet édes- és mostoha gyerek.
Negatív világkép, igaz, de a témához, azt hiszem, kifejezetten illik. Hogyan lesz egy tökéletesen megtervezett demokratikus világból kényelmes álarc mögé bújt, gondosan kiépített, biztos alapokon nyugvó zsarnoki rendszer – erre ad nekünk választ Eric Arthur Blair, a világhírű George Orwell görbe, mégis egyenes tükröt tartván eltorzult világunk elé.
Tündérmese… A regényt kézbe véve ez az első szó, amivel találkozunk. Ennek nyomán az olvasó könnyed szórakozásra számít, egy csodákkal, mágiával, bűbájjal teli világra, amelyben a jó legyőzi a rosszat, a gonosz elnyeri méltó büntetését, s csupa olyan dolog történik, ami a valóságban soha nem történhetne meg. Ezzel szemben csak a történet alapja varázslatos: egy angliai tanya állatai antropomorf tulajdonságokkal rendelkeznek, tudnak beszélni, gyűléseket tartanak, és – bármennyire is tagadnák ezt a kijelentést – kifejezetten emberien viselkednek. Erre kiváló példát láthatunk rögtön az első fejezetben az „eposzi” seregszemle lezajlása után, amikor az állatok körülülik a seniort, s hallgatják az őrnagy álmát egy szebb jövőről, az álmot, ami újabb álmokat szülhet. A pajtában ezen a gyűlésen mind egyenlőek, nem csak látszatra, valóban egyenlőek, himnuszukat (az „Angolhon állatait”) énekelve kedélyük felszabadult örömöt tükröz, boldogan érzik az eljövendő változás szelét. Lármájukra a gazda felkel, a kórus sietve aludni tér.
Eszme… Minden ezzel a szóval kezdődött, valahányszor nagy dolgok történtek. Nem egyszerűen példákat hozok fel most ennek az állításnak az igazolására, hanem példák egész gyűjteményét: Madách Imre Az ember tragédiája c. művét, amelyben nyomon követhetjük a legkülönfélébb eszmék kialakulását, fejlődését, virágzását és bukását. Orwell regényében is az eszme áll a középpontban eleinte. A tanyavilág legokosabb állatai, a disznók három hónap alatt kidolgozzák a Forradalom elméletét, lefektetik az új rendszer, az Állatizmus alapjait, s kemény munkával igyekeznek ezt átadni a többieknek. Három ifjú titán emelkedik ki ebben a folyamatban, Napóleon, Hógolyó és Süvi, akik az eljövendő szabadság prófétái lesznek. Mi sem természetesebb hát annál, hogy a próféták hamar megtalálják első követőiket: Bandi és Rózsi, a két igásló maradéktalanul, mondhatnám kategorikusan elfogadja az Állatizmus minden tanítását, sőt azoknak terjesztője és magyarázója lesz. Azok az állatok pedig, akiket nem áldott meg az ég a racionális gondolkodás csodás képességével, szó nélkül befogadják a hallott tanítást, az eszme fanatikusaivá válnak, s jaj annak, aki megpróbálja megállítani őket. Hisznek a jövőben, a szabadságban, s ez félelmetes erővel ruházza fel őket. Ezáltal képesek lesznek elűzni gazdájukat, Mr. Jonest, a feleségét s az összes dolgozót a farmról, és így a Major teljhatalmú uraivá válnak. A győzelmet megünnepelendő megszabadulnak mindentől, ami az elnyomásra emlékeztethetné őket, elégetik az ostorokat, gyeplőket és kötőfékeket, eléneklik az „Angolhon állatait hétszer egymás után, majd nyugovóra térnek. Másnap reggel Hógolyó és Napóleon összehívja őket, hiszen fontos dolgot kell tenniük: az Állatfarm (az addigi Major) alkotmányát, a Hétparancsolatot kell megszemlélniük és elfogadniuk, majd el kell kezdeniük behordani a szénát úgy, ahogy azt a gyűlölt emberek tették, sőt ha lehet, még annál is gyorsabban, ügyesebben, veszteség nélkül.
„A disznók maguk nem dolgoztak, csak irányították és ellenőrizték a többieket. Felsőbbrendű tudásukból természetesen következett, hogy magukra vállalják a vezetést.” Nagyjából ezzel a két mondattal temethetjük el az elképzelt „szép új világot”. Attól a pillanattól kezdve, hogy a közösség valakit vagy egy csoportot maga fölé emel, de nem ellenőrzi annak tevékenységét, él annak a lehetősége, hogy a hatalom birtokosa felismerje kedvező helyzetét, s visszaéljen azzal saját kényelme érdekében. Hiszen a disznók sem tettek mást, csak átvették az ember szerepét, követték a gépek elé önként beálló lovakat, s oda-oda szólogattak nekik, hogy „Gyia, elvtárs!” meg „Hőha, elvtárs!”. Félelmetesen kényelmes megoldás.
Egyébként egy ideig minden rendben ment. Az állatok dolgoztak, ettek, aludtak, s a vasárnap eljöttével sort kerítettek a heti Nagygyűlésre, amelyen a legaktívabbak – ki gondolná – a disznók voltak, a többi állat csak a szavazásban vett részt. Felvetődik a hatalom polarizálódásának kérdése: a két kandisznó, Hógolyó és Napóleon között kialakult egyfajta rivalizálás, amely abban nyilvánult meg, hogy egyikük bármilyen ügyben történő nyilatkozatát a másik azonnali tiltakozása, s az előzőleg elhangzott véleménnyel szöges ellentétben álló nézet előadása követte. De ez a meggyőződésbéli különbség nem okozott egyelőre nagyobb zavarokat, ha az állatok megpróbálták volna megmagyarázni, biztosan azt mondták volna, hogy ilyen a politika természete.
A munka haladt, Hógolyó vezetésével különféle bizottságok alakultak, amik minket, magyarokat erőteljesen emlékeztetnek a történelmi léptékkel mérve közelmúltra, amikor a bizakodó, lehetetlent nem ismerő, idegen befolyás alatt álló kormány a józan észt meghaladó parancsokat adott ki a közembernek, aki a büntetéstől rettegve még a citromra is rámondta, hogy narancs. De ez a fórum nem alkalmas ennek a témának a megtárgyalására.
Visszatérve a regényhez: míg Hógolyó a bizottságaival törődött, Napóleon elkezdte kiépíteni későbbi hatalmi státuszát azáltal, hogy magához vett kilenc fiatal kutyakölyköt, akikről senki nem gondolta akkoriban, hogy olyan fenevadak lesznek, mint azt majd látni fogjuk. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy ekkortájt kezdődik el a disznók visszaélés -sorozata azzal, hogy a moslékukba belekeverik a tejet, és az almát is maguknak tartják fenn. És ekkor kezdődik Süvi igazi pályafutása, hiszen a kis szónok a tehetségét a saját- és fajtársai kényelmének érdekében veti latba, s annyira ügyes, hogy bármit képes elhitetni a bárgyú állatsereggel.
De az élet nem fenékig moslék, s ezt a malacok is kénytelenek tudomásul venni, mikor Jones és a hozzá szegődött emberek kísérletet tesznek a farm visszafoglalására. Nem kérdés többé, hogy ki eszi az almát, a birtok megtartása érdekében minden patás, minden szárnyas hadba vonul, s felkészül a harcra. Ez a második olyan pont a regényben, ahol ismét érzem a törékeny egyensúlyt a különböző állatok között: újra közös a cél, van miért vállvetve harcolni, „minden állat egyenlő”. Lassan már szabályt állíthatunk fel: ha megtörténik, hogy az állatok elfoglalnak egy farmot, csak akkor lesz közöttük tökéletes harmónia, ha meg kell védeniük jussukat az arra fogukat fenő emberektől. Hmm… Hagyjuk az iróniát, nem illik egy esszébe.
A csatát tehát az állatok nyerték, és ezután azonmód kezdetét vette – ez is rendes emberi szokás – az öntömjénezés és a jutalmazás. De így tartották természetesnek. Az „Állatok Hőse” hangzatos kitüntetést megkapta Hógolyó, a haditerv kigondolója, és Bandi, akit tiszteltek félelmetes izmai miatt. Mindketten derekasan küzdöttek. A juh meg megdöglött, de kitüntetették: az „Állatok Hőse” második fokozatát adományozták neki — poszthumusz.
A földeken nem volt mit tenni, kőkemény volt a talaj a januári fagyok miatt. Hőseink gyakorta tartottak gyűléseket, más dolguk nem lévén. Ezek a gyűlések többnyire Hógolyó és Napóleon, illetve követőik vitáival teltek el, hasznukat nemigen látták. A szélmalom ügyével sokat foglalkoztak, ismét a már jól ismert két tábor alakult ki: Hógolyó és Napóleon tábora. Hógolyó képviselte a reformnézetet, úgy gondolta, hogy egy jól megtervezett, hatékonyan működő szélmalommal fel lehetne virágoztatni a gazdaságot. Ezzel szemben a konzervatív álláspontot Napóleon propagálta, azt vallotta, hogy a szélmalom esetleges felépítése miatt az állatoknak nem maradna elég idejük a földeken dolgozni, s a terméshiányból eredően mindenki éhenhalna. A viták tovább folytatódtak, közben Hógolyó tervei is elkészültek. Egy alkalommal már éppen megszavazta volna a pajtagyűlés a szélmalom felépítését, amikor egészen váratlanul Napóleon éles füttyjelére megvadult kutyák törtek elő (szám szerint kilenc), és elüldözték a birtokról az életét mentő Hógolyót, akinek többé esze ágában sem volt visszamenni. Ezután Napóleon a kutyákkal az oldalán bejelentette, hogy nem lesz több Nagygyűlés, a döntéseket ezentúl egy bizottság hozza majd, amelynek a tagjai disznók, elnöke pedig maga Napóleon. A bejelentést néma döbbenet fogadta, senki nem értette, hogy mi történik, s már majdnem zavargás támadt, amikor a kutyák morgása meggyőzte a lázongókat arról, hogy jobb csöndben maradni. Napóleon és társai elvonultak, később pedig kiküldték Süvit, hogy simítsa el a helyzetet.
Egyenlőség? Ugyan! A napnál is világosabb, hogy innen már egyenes út vezet a diktatúrához. A módszer igen egyszerű: szerezz olyan fegyvert /kést, puskát, vad kutyákat, atombombát… napestig sorolhatnám/, amely a leigázni vágyott nép fejlettségén túlmutat. Rejtsd el egy ideig, s a megfelelő pillanatban zavart és káoszt kelthetsz, ha beveted. Innentől kezdve pedig a megfélemlített ostobákat könnyűszerrel uralmad alá hajthatod…
Az élet jóval egyhangúbb lett ezután. Mindenki tette a dolgát, azt, amit parancsba kapott. A szántóvető munka mellett komoly energiákat emésztett fel a szélmalom építése. Azé a szélmalomé, aminek a tervei valójában Napóleon keze munkáját dicsérik, és amit Napóleon sohasem ellenzett, sőt! Süvi ezúttal is jó munkát végzett. Tehát a szélmalom építése elkezdődött. Kemény munka volt az: a bányából kibányászni a kősziklákat, elszállítani az építkezés helyszínére, végül felrakni a már meglévő kőhalom tetejére – sokszor a végkimerülés környékezte szegény állatokat. Aki a szívét-lelkét beleadta ebbe a malomba, az Bandi volt. Megfeszítette hatalmas izmait, s hordta a sziklákat hajnaltól napestig, nemegyszer munkaidőn kívül is. De ez az igyekezet kevésnek bizonyult. A gazdaságban egy idő után érzékelni lehetett bizonyos tárgyak – szögek, patkóvas, szerszámok – hiányát, s ezeket nem lehetett ott helyben előállítani. Éppen ezért Napóleon dönteni kényszerült: kereskedni fog az emberekkel. Ez ismét ellenérzéseket szült egyesekben, de Süvi hathatós magyarázata gyorsan meggyőzte a kétkedőket, hogy Napóleon döntése helyes és nincs semmi kivetnivaló a kereskedelemben.
Az események gyors egymásutánban követték egymást. A disznók beköltöztek az addig múzeumként nyilvántartott tanyaházba, s teljes kényelembe helyezték magukat. Napóleon elindult a megdicsőülés lassú, rögös útján, kultuszát Süvi alapozta meg, aki a beszédeiben Vezérnek nevezte őt, s olyan fennkölt stílusban beszélt róla, hogy azt egy költő is megirigyelhetné. Ehhez már csak adalék, hogy a Vezér megadományozta magát az összes létező kitüntetéssel, s mikor ezek már elfogytak, új titulusokat talált ki magának, úgymint Minden Állatok Atyja, az Emberiség Réme, stb.… Dicsfénye egyre csak növekedett, éppen úgy, mint a hatalma. És ekkor kezdődött el az a folyamat is, aminek során a pajta falára felmázolt Hétparancsolat pontjai némiképp átalakultak, kissé kiegészítődtek. Ily módon alhattak a szellemi munkások ágyban, lepedő nélkül, így palástolhatták azok a disznók a „mértékletes” alkoholfogyasztás vétségét, s ezzel fedezte magát a „kegyes” Vezér, bizonyítva, hogy az ellenlábasait eltüntető mészárlásnak volt jogalapja. Az utolsó, legfontosabb módosításról később szólok. A külvilággal kapcsolatos események felgyorsultak. Egy vihar után összedőlt a szélmalom, ezért persze Hógolyó a bűnös, rá minden ráfogható, a távollévő bűnbak a legkiválóbb bűnbak. A szélmalmot elkezdték újjáépíteni, de közben a balul elsült kereskedelmi kapcsolatok és a régóta tartó ellenségeskedés miatt az Állatfarmot megtámadta a szomszéd birtokos az embereivel, s a csata alatt a malmot a levegőbe repítették. Az újrakezdésre az állatok vajmi kevés esélyt láttak, főleg hogy legfőbb támaszuk és „erőgépük”, Bandi patája az ütközetben megsérült. Aztán a munka ment tovább. Semmi nem lett jobb, a fejadagokat egyre csak csökkentették, kizárólag a disznók éltek jó, megkockáztatom: fényűző körülmények között. Kikiáltották a köztársaságot, s megválasztották Elnöknek az egyetlen jelöltet, Napóleont. Minden maradt a régiben. Bandi gyógyulása után kétszeres erőbedobással dolgozott, de egészségi állapota megromlott, hiába, ő sem volt fiatal. Éppen egy nagy adag követ próbált a rendeltetési helyére cipelni, amikor hirtelen összeesett. S itt következik a történet számomra legszomorúbb része: a disznók ahelyett, hogy állatorvoshoz vitették volna, eladták kutyaeledelnek, s egy láda whiskyt vettek maguknak az érte kapott pénzből. Az igazságot megsejtő tömeget pedig Süvi gondjaira bízták, probléma egy szál se.
„S az évek múltak, mint a percek…” Az állatok megöregedtek, elmúltak csendben, a vezetők pedig tokás, hájas vágásérett disznókká lettek, sorsuk mégis máshogy alakult. Elhatározták, hogy egészen hasonulni fognak az emberekhez. Megtanultak két lábon járni, kezükbe ostort fogtak, s nem átallottak használni is, a többi állatot végképp szolgáikként kezelték. A pajta falán pedig átfestették az utolsó parancsolatot is, ami ezután már így hangzott: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”
Lám, mire képes az írói lelemény! Orwell úgy alkotta meg regényének tételmondatát, hogy a nyelvtan szabályait félrerúgta, s egy olyan melléknevet rakott középfokba, aminek nincs is középfoka, így paradox módon a kifejezés alakja rácáfol a szó jelentésére. Furcsa dolog az egyenlőség, mindenki mást vall róla, egyesek elhiszik, hogy létezik. Én nem tartozom e boldog szerencsések közé. Azt hiszem, hogy remekül megértettük volna egymást Orwell-lel, az én világszemléletem sokban hasonlít az övéhez, noha az én életem még csak egy virágzó élet, épp ezért tapasztalatlan, az övé pedig már régen elnyílt, így végtelenül bölcs, s örökké hallgatag.