Nem szükséges mélyreható vizsgálódást végeznünk Orwell politikai gondolkodásával kapcsolatban ahhoz, hogy megfejtsük az Állatfarm című szatirikus politikai regény allegóriájának megfeleléseit. E különös tündérmese egyértelműen a sztálini Szovjetunió gúnyrajza –s a művet talán épp a kristálytiszta egyértelműség teszi leginkább karikatúra jellegűvé. És persze még számos stiláris eszköz—a túlzások, a fantasztikum és a realitás egybemosódása, az olykor a keserű szarkazmus határait súroló, de mindvégig indirekt formában megjelenő irónia, mind-mind a szatirikus művészi ábrázolást szolgálják, melynek célja egy torz társadalmi struktúra súlyos ellentmondásainak megrajzolása, s annak a megvilágítása, milyen könnyen rothadhatnak el, s fordulhatnak ellentétükbe nemes eszmék a megvalósítás során. –E folyamat végső, szomorú stádiumának jelképe a regény címben idézett mondata. Ahhoz, hogy teljességében megértsük ezt a paradox állítást, elejétől végig kell járnunk az idevezető ösvényt, meg kell vizsgálnunk a folyamat kritikus sarkpontjait.



„Minden állat egyenlő.”

Eredetileg ez állt a falon. Ez volt a Hétparancsolat, azaz a „társadalom” egésze által jóváhagyott szerződés legutolsó, legfőbb pontja. A törvény sokféleképpen értelmezhető, mivel nagyon általános, s ebből adódóan könnyedén korlátozható. Hiszen nem tudjuk, miféle egyenlőségre vonatkozik: Jogi? Politikai? Társadalmi? Vagyoni? (Persze nem vitathatjuk, hogy ezek mind szorosan kapcsolódnak egymáshoz, de ebben az esetben szükséges volna valamilyen szinten szétválasztani őket.)
Tegyük fel, hogy mivel nem szűkíti a kört, minden tekintetben egyenlőséget hirdet. Csakhogy „(…)az a társadalom, amely az egyenlőséget a szabadság elé helyezi, úgy végzi, hogy ott sem egyenlőség, sem pedig szabadság nem lesz”1 – akárcsak az Állatfarmon, ahol már a törvények kihirdetésének napján sem létezett szigorú értelemben vett egyenlőség. De vajon szükség van-e teljes egyenlőségre?
Az egyenlőség, illetve egyenlősítés eszméjét vizsgálva rá kell döbbenünk, mennyire természetellenes és ésszerűtlen teljes egyenlőségről beszélni, hiszen a társadalmat magától értetődően különböző adottságokkal, eltérő intellektuális képességekkel rendelkező polgárok alkotják, és ezenkívül az állam, a közösség, a társadalom semmiképp sem létezhet vezetők nélkül, különben eluralkodik a káosz. Tehát tagadhatatlan valamiféle hierarchia szükségessége. De ki álljon a csúcsán? A legkívánatosabb egy olyan szellemi elit domináns pozíciója, amelyben él a hagyományok tisztelete, magas szintű képzettséggel megalapozott tekintéllyel rendelkezik, s képességeit a nemzet szolgálatába állítva felelősen, előrelátóan irányíja a közösséget. –Ennek a buktatója csupán annyi, hogy a demagógia ezt bármelyik vezetőrétegről képes elhitetni a tömegekkel…Az Állatfarm társadalmában a disznók és a kutyák is intellektuális fölényükre hivatkozva gyakorolják a hatalmat, a kétségeket Süvi, a demagóg néhány ésszerűnek tűnő érvvel könnyedén képes eloszlatni.
Mindennek ellenére is el kell ismernünk azon elméletünk helytállóságát, miszerint a társadalomnak szüksége van vezetőkre. De mi a helyzet a többi tagjával? Köztük szükséges-e teljes egyenlőséget megvalósítani? Ami a törvény előtti egyenlőséget illeti: vitathatatlanul. De vajon, van-e értelme erőszakosan beavatkozni a társadalmi folyamatokba, mikor a társadalmi téren kialakult egyenlőtlenségek természetes jelenségnek tekinthetők, akárcsak a gazdasági egyenlőtlenségek? Azáltal, hogy az egyenlősítők szétrombolják a társadalom több szintű hierarchiára épülő szerkezetét, a szervesen összetett közösség helyét átveszi a külső kényszerrel fenntartott kollektívum, melynek fő jellemzője az uniformitás. Ennél aligha lehet természetellenesebb társadalomstruktúrát kiagyalni, hiszen –mint már fentebb megállapítottuk—az egyes emberek fizikai és szellemi adottságai óriási különbségeket mutatnak. Ebből fakadóan akár még a politikai egyenlőség létjogosultságát illetően is lehetnek kétségeink…
De ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a származási, vagyoni, faji megkülönböztetésen alapuló diszkriminációnak,( mint például a demokratikus Indiában a mai napig létező, kasztrendszer szerinti társadalmi megítélés) nincs helye a modern társadalmakban. – Az Állatfarmon, mint láthatjuk, nagymértékben érvényesülnek effajta megkülönbözetések, hiszen az állatok fajok szerint megosztott, a kasztrendszerre emlékeztető merev struktúrában élnek és dolgoznak. Pedig az általános egyenlőségre vonatkozó törvényből számunkra talán az esélyegyenlőség következne a legegyértelműbben.




Totális demokráciából totális despotizmusba

Meglehet, hogy kissé bántja az olvasó szemét a fenti két igen ellentétes fogalom összekapcsolása, pedig már az ősi kínai filozófusok tanítása is felhívta az emberek figyelmét arra, hogy a szélsőségek természetükből fakadóan gyorsan és „láthatatlanul” képesek ellentétükbe fordulni.
Vizsgáljuk meg, miként zajlott ez folyamat az Állatfarmon!
Mindenekelőtt arra kell választ adnunk: mi jellemzi a modern demokráciát általában, illetve az Állatfarmon teremtett kezdeti demokratikus állapotot? Induljunk ki a demokrácia általános definíciójából, melyet könnyebb megfogalmazni, ha alapul vesszük a szóalak eredeti jelentését: a démosz és krátosz görög szavak összetételével jött létre, így szószerinti fordítása: népuralom, azaz olyan politikai berendezkedés, melyben a hatalom a nép kezében van. Ez persze hordoz némi ellentmondást, hiszen a demokratikus társadalomnak is vannak vezetői, de őket a nép választja a többségi elv érvényesítése alapján. Tehát ebben a rendszerben a társadalom minden egyes tagjának joga van részt venni a közügyek irányításában, azáltal hogy dönthet a vezetők személyét illetően, és állást foglalhat a nagyobb horderejű kérdések ügyében rendezett népszavazásokon. –Akárcsak az Állatfarmon a pajtában tartott Nagygyűléseken megjelenő állatok.
De vajon, a dolgok természetes rendjét követi-e mindez, vajon helyes-e, hogy az általában többségben levő, politikailag műveletlen, s így könnyen manipulálható tömegek határoznak a társadalom egészét érintő kérdésekben?
Amellett, hogy a demokrácia értékeit elismerjük, be kell látnunk, hogy a többségi elv korlátlan alkalmazása, akár az általános egyenlőség, szintén nem vezethető vissza valamilyen természettől adott jogra.2 Sőt a tömegdemokrácia működési mechanizmusa a legszánalmasabb politikai rendszer, a szabadság nélküli demokrácia kialakulását készíti elő.3 Ezalatt az értendő, hogy az egyén a társadalom, illetve a kisebbség a „többség zsarnokságának” 4 elnyomása alá kerül. „A többség félelmes hurkot szorít a gondolkodás köré,(…) s rémisztő akadályokat emel a véleményszabadság elé”5; gondoljunk csak a kórusban bégető birkanyájra: ez a csoport alkotja a az Állatfarm „közvéleményét”, mégpedig oly módon, hogy szakadatlanul azt a primitív szlogent hajtogatja, amit a demagógia belésulykolt. Ha bárki bármiféle olyan meggyőződésének akar hangot adni, amiben Napóleon nem osztja a véleményét, a birkanyáj túlkiabálhatatlan bégetésével elnyomja –így esélye sincs érvényesülni. Egyedül Hógolyó, az „ellenzék” képes rá, őt nem lehet elhallgattatni, ezért „kénytelen” Napóleon likvidálni…Ez a fordulópont, innentől kezdve válik nyílttá a diktatúra. De kétségtelen, hogy az Állatfarm társadalma már ezelőtt is mutatta a despotizmusba hajló tömegdemokráciára jellemző tüneteket: lassanként feloldódtak az egyéni identitások, az egyén és az állam közti csoportok elhaltak—s egy idő után az állam által létrehozott mesterséges szervezetek sem voltak életképesek.
Összefoglalva: már a „demokratikus” állapotban is jelen volt a névtelen zsarnokság, a „többség zsarnoksága”. Ez az állapot hamarosan átformálódott nyílt, erőszakos diktatúrává, ugyanis a tömegtársadalom létrejötte nagy mértében segíti a totalitárius politikai tendenciák érvényesülését. Ezt a folyamatot erősítették a kezdetektől ható uniformizációt, homogenizálódást kényszerítő egyenlősítő törekvések, melyek szintén a totális egyenlőtlenség, a despotizmus útját kövezték ki.


Az elnyomás legalizálása

Miután végigkövettük, mi vezethet a totalitárius diktatúra kialakulásához, azt is meg kell vizsgálnunk, milyen eszközökkel rendelkezik hatalmának megszilárdítására és véglegesítésére, hogy fény derülhessen többek közt a regény tételmondatának végső magyarázatára is.
A legelső cél nyilván a hatalom teljes központosítása, ezért szüntetik meg a Nagygyűléseket, felszámolva ezzel a demokrácia utolsó morzsáit. Bár mint tudjuk, a gyűlések már korábban elvesztették gyakorlati jelentősségüket, feleslegessé váltak, hiszen a tömeg döntése a hatalom akaratának volt alárendelve. –Ekkor, és később is mindvégig kulcsszerep jut a demagógia eszközének –ezt az Állatfarmon a zseniális szónok, Süvi képviseli, akiről „(…) a többieknek az volt a véleménye, hogy a feketéről is képes volna bebizonyítani, hogy fehér”, s valóban, többször is képes hasonló bravúrra…Az állatok sokszor meggyőzőbbnek találják hazugságait, mint a szemmel látható valóságot. –A demagógia tudatformáló szerepe határtalan, képes megszüntetni a az elégedetlenséget, eloltani a kétségeket. Sőt, emlékezetformáló hatalommal is rendelkezik, a nép jobban hisz a demagógnak, mint a saját magának, saját emlékezetének. Ezenkívül bárkiből képes bálványt faragni—s a legnagyobb szolgálatot talán ezzel teszi a hatalomnak, mert segíti a vezér személyi kultuszának kialakulását. S a nép –az istenhittől, s egyáltalán bárminemű transzcendens létezésében vetett hitétől megfosztott, materialista szemléletre nevelt tömeg—leborul előtte, és szó nélkül engedelmeskedik minden, a Vezér nevében hirdetett képtelenségnek. Beléjük sulykolják ugyanis, hogy minden, ami pozitív vagy „értékes”, Neki köszönhető, és Neki kell hálásnak lenniük minden falatért—holott ők maguk dolgoztak meg érte…
Ez a fajta agymosás annál hatékonyabb, minél ifjabb korban kezdik, ezért szükséges nagy hangsúlyt fektetni az fiatalabb generációk tudatos nevelésére. Nem véletlen, hogy Napóleon olyan fontosnak tartotta, hogy mihamarabb felépüljön az Állatfarmon egy oktatási intézmény, melynek, mint az sejthető, korántsem az ismeretek közvetítése a fő célja, hanem az, hogy kifogástalanul rendszerhű, engedelmes rabszolgákat neveljen. Az új nemzedékek az állam tartóoszlopai, gondoljunk csak Napóleon saját nevelésű, mindenre elszánt kutya-testőrségének tagjaira, akik rémisztő morgásukkal örök félelemben tartották az Állatfarm „társadalmát”. Nekik nagyon fontos szerep jut az állam hatalmának körülbástyázásában: az erőszak, a megfélemlítés a totalitárius diktatúra legjelentősebb támasztéka, a demagógia is csak ezekkel kiegészülve tud igazán érvényesülni. Erre jó példa, miként „segíti” a kutyák morgása az idősebb, tapasztaltabb állatokat abban, hogy a „helyesen” fel tudják idézni a múlt egyes eseményeit… —A kutyák félelmetes vicsorgása szüntelenül emlékeztet minden gondolkodásra hajlamos lényt arra, hogy aki különbözni mer az bűnösnek minősül, és arra, hogy jobb, ha csendben marad, és csírájában elfojtja magában a rendszer tökéletességét megkérdőjelező gondolatait.
A totális despotizmust ekkor már csak egy valami korlátozza: a Hétparancsolat. Nézzük végig, mi lesz ezeknek a törvényeknek a sorsa, melyek korlátozzák a diktatúra hatalmát, útjában állnak a rendszer új „külpolitikájának” , és akadályozzák a vezetőség tagjainak mindennapi kényelmét!—Napóleon pontosan tudja, hogy a törvényeket nem lehet egyik pillanatról a másikra érvényteleníteni, bármennyire kényelmetlen is betartásuk a disznók és kutyák számára. Az túl nagy felháborodást, s lehet, hogy lázadást eredményezne, ami veszélyezteti a hatalom pozícióját. Szelídebb, hatásosabb módszernek bizonyul látszólag meghagyni a parancsolatokat, s némi kiegészítést csatolni hozzájuk, melyek voltaképp a nullára csökkentik a törvények hatáskörét. Megfigyelhető, hogy az egyértelmű tiltások helyére többségben szubjektív megítéléstől függő korlátozások kerülnek. Például: a 4. törvény eredetileg így hangzott: „Állat nem öl meg más állatot.” Kiegészítéssel együtt pedig „Állat nem öl meg más állatot ok nélkül.” De mi számít elég nyomós oknak? (–Buta kérdés, hát amit a rendszer annak ítél! Tehát bárkit lemészárolhatnak, aki szerintük bűnt követ el.)
Mint látjuk, nem történik más, mint a Hatalom lépéseinek folytonos legalizálása. A demagógia arról is képes meggyőzni a rabszolgamunkától és a folytonos éhezéstől elcsigázott állatokat, hogy a törvények szövege mit sem változott, ők emlékeznek rosszul.—(Azt a maroknyi csoportot , akik ismerik a betűket, a kutyák morgása emlékezteti, a többiek esetében pedig megfélemlítésre sincs szükség: tanulatlanságukat, korlátoltságukat használja ki a Hatalom.)
Egy idő után viszont már a csökkentett hatáskörű törvények is túl nagy korlátot jelentenek a diktatúrának, úgyhogy miután egyszerűen letörölték őket, egyetlen új szabály kerül a helyükre, mely minden egyenlőtlenséget és terrort törvényesít. Így hangzik: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” Ezt a képtelen állítást leginkább talán így fordíthatnánk: „Ti éljetek egyformán, egyenlő nyomorúságban, mi pedig megosztozunk azon, amit belőletek kisajtoltunk.” A törvény egyfelől az egyenlősítő törekvések mély ellentmondásaira, és nevetségességbe hajló képmutatására világít rá, másrészt arra a tényre hívja fel a figyelmünket, hogy a totalitárius diktatúra kizárólag ilyen abszurd módon képes magát legalizálni, mivel természetéből adódóan törvénytelen. A törvénytelen törvényesítése éppolyan paradoxon, mint az egyenlők közti egyenlőtlenség.

A regény, akárcsak Swift Gulliverje, érezhetően jóval több, mint egy történelmi kor szellemes bírálata. Persze remek karikatúra, mely szórakozatja az olvasót, de ugyanakkor arra készteti, nézzen körül saját jelenében—a lehető legkomolyabban.
Lehetséges, hogy a regény nem csupán emlékeztet, hanem jövendöl is?
Több kényes kérdést is felvet. Többek közt azt, hogy vajon, kivédhető-e, hogy a tömegdemokrácia diktatúrává váljon? –Ez szomorúan aktuális aggály, hiszen már Tocqueville is rámutatott, hogy a minden korban veszedelmes despotizmustól a demokratikus századokban kell a leginkább tartanunk.
Mi a biztosíték arra, hogy mindaz, ami már leszerepelt egy jelmezben a világtörténelem színpadán, nem tér vissza nemsokára egy másik eszme-maskarában? Honnan tudhatjuk, hogy XXI. század társadalmi fejlődése jó irányba halad? Mi tekinthető jó iránynak? Vajon képesek vagyunk-e átlátni a jelen társadalmi folyamatait, leleplezni a demagógiát—olyan biztonsággal, mint ahogy most a múltban történt események kapcsán tettük? Vajon mi képesek leszünk-e megőrizni történelmi emlékezetünket? Képesek leszünk-e (vagyunk-e?) ellenállni az agymosásnak? Egyik kérdés szüli a másikat, miközben a kétségek mardosása
egyre elviselhetetlenebbé válik…



Jegyzetek

1. Milton Friedman, Nobel-díjas amerikai közgazdász gondolata
2. Edmund Burke, angol politikai író gondolata (Töprengések a francia forradalomról c. művéből)
3. Alexis Tocqueville, francia történész, politikus gondolata
4. Tocqueville kifejezése
idézet Tocqueville: Az amerikai demokrácia c. művéből