|
 |
|
|
|
Barta Zita: "Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél" |
|
|
|
Ha visszagondolok gyermekkoromra, a sok vidám emlék közé néhány szomorú kép vegyül. Sokáig úgy éltek emlékezetemben, mint álomszerű villanások, megmagyarázhatatlanul. Hatalmas viharban egy elkeseredett, minden erejét megfeszítő ló követ vonszol a dombtetőre; éneklő állatok; vágóhídra viszik a lovat; a pincében hordóból csepegő bort nyalogatnak a kutyák, miközben odafönn embernek öltözött disznók kártyáznak.
Néhány évvel ezelőtt kezembe került Orwell Állatfarm című regénye. A borító egymásba fonódó állatfejű figurái ismerős, furcsa érzéssel töltöttek el. Ahogy haladtam az olvasással, megértettem az eddig rendszertelenül felvillanó képeket és helyet találtam számukra.
Kicsi voltam, amikor a regény alapján készült rajzfilmet láttam. Keveset tudok visszaidézni belőle, de az érzésre, amely a képsorok láttán ébredt bennem, tisztán emlékszem. Megsirattam az elhurcolt lovat, mégis az utolsó jelenet- a részeg kutyák s kártyázó disznók- döbbentett meg a legjobban. Pedig akkor még nem is sejtettem valódi értelmét, csak az éreztem, milyen félelmetes és nyomasztó ez a kép.
A felnőttek számára akkor nyilvánvaló értelmezés mára számomra is természetes lett. Ahhoz azonban, hogy megértsük az Állatfarm szállóigévé, köznyelvi fordulattá vált mondatát, lássuk, hogyan jutott el Orwell egy ilyen letisztult paradoxonig, amely valóban érvényesült a világban az adott történelmi helyzetben.
Első írásos megnyilatkozásaitól kezdve haláláig Orwellt néhány alapvető jelenség foglalkoztatta: az emberi szabadság és az emberi egyenlőség, ezek lehetősége, a megvalósítás mértéke a történelem adott korszakaiban. Indiai-burmai szolgálata, kontinensi pénztelen útjai, spanyol polgárháborús önkéntessége, a hitleri és sztálini politika európai, főleg angol megítélése folyamán sokat tanult.
A regényt megelőző irodalmi munkásságához képest szemléletbeli, stílusbeli újításokat hozott az Állatfarm, amelyet akkor írt (1943), amikor a legalkalmatlanabbnak látszott a pillanat a Szovjetunió és a sztálinizmus bírálatára. A háborús győzelem küszöbén- amikor Angliában mindenki Sztálin-párti volt- tartotta időszerűnek figyelmeztetni az embereket a baloldali totalitarizmus mibenlétére. Az író olyan leleplezésnek szánta írását, melynek elolvasása után mindenki képes átlátni a propaganda hazugságait. A kiadók sorra utasították vissza, a háború befejezése után azonban hatalmas sikert aratott, meghozva Orwell számára a hírnevet.
Az 1947-ben megjelent ukrán kiadás előszavában ezt írja az Állatfarm keletkezéséről:
"Spanyolországból visszatérve arra gondoltam, hogy leleplezem a szovjet mítoszt, egy mindenki számára könnyen érthető és minden nyelvre lefordítható történetben. A részletek mégsem akartak kirajzolódni. Egy napon egy kisfiút láttam, lehetett talán tízéves, egy keskeny ösvényen hajtott végig egy hatalmas szekeret húzó lovat, és ostorral ütötte valahányszor az meg akart fordulni. Hirtelen rádöbbentem, hogy ha ezek az állatok erejük tudatára ébrednének, nem lenne fölöttük hatalmunk, és rájöttem, hogy az ember éppúgy kizsákmányolja az állatokat, mint a gazdagok a proletariátust…Az igazi ellentét az ember és az állat között feszül. Ebből a kiindulópontból nem volt nehéz megírni a történetet."1
Látszólagos ellentmondás figyelhető meg a fenti kijelentés s a regény között. Ha az igazi ellentét az ember és az állat között van, mért az "állati társadalmon" belüli ellentét kap főszerepet a műben? Mert Napóleon mesterkedése a hatalom megszerzéséért része az emberré válás folyamatának, a valóságban hatalmat bitorlók pedig úgy tarthatják meg hatalmukat, hogy azokat, akik fölött uralkodnak, állatsorba kényszerítik.
Az Állatfarm alcíme: "A fairy story" (Tündérmese), amely egyszerre ironikus és pontos műfajmegjelölés. Ironikus, hiszen a történet korántsem "mese", ahhoz túlságosan igaz. Pontos, mert az Állatfarm mégiscsak mese a szó aesopusi, La Fontaine-i értelmében, állatmese, tanmese, példázat. Azzal, hogy emberi konfliktusokat vetít állati szereplőkbe, az olvasó nem érzi annyira félelmetesnek a világ problémáit.
Hogy hatásos legyen, az állatmesének fenn kell tartania az érzékeny egyensúlyt az állatok emberi vonásai s a felismerhető állati jellemzők között. Egyes állatok azokkal a tulajdonságokkal vannak jelen, amelyeket az ember ősidőktől nekik tulajdonított, mások újszerű, váratlan helyzetbe ágyazva. Az olvasóknak kétféle nézőpontot kell alkalmaznia: az emberit s az állatit egyaránt.
A mű alapvető művészi eszköze csak látszatra az allegória. A szereplők és a történet számos eleme ugyan valóban párhuzamba vonható a szovjet történelem ismert figuráival és eseményeivel, minden részletre kiterjedő, pontos megfelelésről azonban szó sincs.
Orwell az Állatfarmban egyszerű, közérthető és hatásos formában leplezte le a forradalmat és demokráciát eláruló hatalmi rendszert. "Az Állatfarm volt az első könyvem, amelyben teljes tudatossággal megpróbáltam egységes egészbe rendezni a politikai és művészi szándékot." -mondja az író.
Valahol Angliában egy tanyai gazdaság állatai fellázadnak gazdájuk, Mr. Jones ellen, és elűzik. Birtokukba veszik a tanyát, s megpróbálnak önállóan gazdálkodni az embertől tanult módszerek segítségével, de szabad állathoz méltó módon. A tanyának vezetőre van szüksége, hogy a munka hatékonyabb legyen, így az állatok vezetését a disznók vállalják át, akik hét parancsolatban foglalják össze a tervezett élet alapelveit. "…Ezek változtathatatlan törvények lesznek, és az állatfarm valamennyi állatának mindörökké ezek szerint kell élnie."2
A parancsolatokban az ember szokásaitól való elzárkózás tükröződik, hiszen számukra a gazda, a szerszámai s egész fényűző háztartása az elnyomást idézi.
A baj akkor következik be, amikor az okkal és joggal lázadók azok kezébe engedik át a hatalmat, akik visszaélnek vele. Napóleon hamar megértette, hogy a tudatlan állatokat könnyen becsaphatja, munkájukat a maga javára fordíthatja, s közben furfanggal és megfélemlítéssel elhitetheti velük, hogy mindez természetes, s hogy ezzel az ő javukat szolgálja. Az állatok beletörődnek, s észre sem veszik, hogy kizsákmányolás áldozatai, hogy rabszolgaként dolgoznak, és mégis éheznek. A vezér lassan, kezdetben észrevétlenül majd egyre nyilvánvalóbb módon változik át, sőt tudatosan formálja önmagát és életkörülményeit az eddig elítélt és megvetett ember mintájára. A legszörnyűbb az, hogy igyekszik mindezt törvényesnek feltüntetni, s ennek érdekében módosítja a parancsolatokat.
A "törvényes áthágások" egyre fokozódnak, a megfélemlítések, száműzetések tömeges kivégzéssé fajulnak. A pajta falán pedig a hétparancsolat helyét egyetlen mondat veszi át: "Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél." Ez a kijelentés nem más , mint az egyenlőség meghazudtolása, tagadása mindannak, amit a forradalom győzteseiként célul tűztek ki, kegyetlen leszámolás a hétparancsolat kezdetben igaz és őszinte rendelkezéseivel. Ez a kijelentés igazolása Napóleon kimondatlan de tetteiben érvényesülő gondolatainak. Egyszerre nevetséges és megdöbbentő. Nevetséges, hiszen sem az angol, sem a magyar nyelvben nem használjuk az egyenlő melléknév fokozott változatait, pedig pont ez a szó hordozza a hangsúlyt s kelti fel a figyelmet. Megdöbbentő azért, mert e nyelvi fordulat segítségével egyetlen mondatba sűríti Napóleon tevékenységének alapját, s ezzel együtt Sztálin politikáját. Ezzel a különös kijelentéssel Napóleon törvényesen megengedi a kizsákmányolást, kegyetlenkedést, gyilkosságot, akaratának korlátlan érvényesítését. Akár azt is mondhatta volna: Minden állat egyenlő, de nekem jogom van ítélkezni fölöttetek.
Minden állat egyenlő, de csak én lakhatok a házban s csak nekem szabad ruhákat hordani. Minden állat egyenlő, de ha én úgy akarom, megöllek titeket. A törvény első fele így eltörpül és értelmét veszti.
Joga volt tehát elvenni a tejet, az almát, kegyetlenül büntetni, nem venni ki a részét a fizikai munkából, anélkül hogy bárki felelősségre vonhatta, vagy igazságtalannak címezhette volna tettei miatt. Olyan ez, mint az ember örökös fondorlata, hogy maga számára szerezze meg a hatalmat, s ezzel együtt az uralkodást mások fölött. Mikor már kezében érzi a súlyos korbácsot, s látja a rettegést az elnyomottak szemében, elfelejti, hogy nemrég ő is ugyanúgy rettegett a milliók között e korbács láttán. Ez a hatalom részegítette meg Napóleont, aki immár nem más, mint állatbőrbe bújt ember. Az átváltozást semmi se bizonyítja jobban, mint az ablakban leselkedő állatok tanácstalansága: "Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani melyik az ember, és melyik a disznó."3
A "változtathatatlan törvények" tehát hamar megváltoztak, a "valamennyi állat" kikötés csak néhányra, a kiváltságosokra korlátozódik. Csupán a "mindörökké" szó maradt érvényes abból a szép ábrándból, de akkor az örök egyenlőségre vonatkozott, most pedig az örök elnyomásra.
A regény tele van az idézett mondatokhoz hasonló keserűen ironikus és egyben nevetésre késztő aforizmákkal, fordulatokkal. Akik arra számítottak, hogy a nemzetközi helyzet rendeződésével az Állatfarm elveszíti aktualitását tévedtek, hiszen napjainkig népszerű olvasmány minden korosztály számára. Megszűntek a kommunista diktatúrák, de sok dolog változatlan maradt a világban. Hajlamosak vagyunk visszaélni helyzetünkkel, bántani másokat, vagy mi esünk áldozatul igaznak hitt eszméknek. Könnyű tévedni, s nagyon nehéz észrevenni az igazságot. Orwell megsejtette s arra vállalkozott, hogy tolmácsolja. Tehette volna ezt egy felháborodott hangú, vádoló röpiratban, s egyike lett volna a sok tiszteletre méltó, de lassan elfelejtett politikusnak, újságírónak. Tündérmeséjével azonban egészen közel került hozzánk s kiharcolta magának a halhatatlanságot.
Megkeresem a könyvet s lapozgatni kezdem. Már nem a rajzfilmjeleneteket látom, egy másik kép elevenedik meg előttem:
A nyári délutánokba már-már belevegyül az ősz illata. Valaki ballag a szigeti ösvényen. Lassan megy, a beteg emberek nyugodt, fáradt, nehéz lépteivel. A legnéptelenebb zug felé tart. Maga elé néz, mereven, mintha régi idők pillanatai elevenednének meg előtte. Hűvös szél rohan végig a parton. Összerezzen. Megáll. Egyetlen képbe próbálja sűríteni a tengert, a hullámok fölött lebegő sirályokat, a bárkákat, a magányos világítótornyot. Szereti a szigetet, ezt az utolsó menedéket. Mélázó léptekkel indul el az ösvényen. Alakját elnyelik a sziklák és az alkonyat.
Jegyzetek
1 Daphne Patai: The Orwell Mystique 215.o.
2 Orwell: Állatfarm 25.o.
Felhasznált irodalom
1. Daphne Patai: The Orwell Mystique
The University of Massachusetts
Amherst, 1984
2. D. S. Savage : The Fatalism of George Orwell
Penguin Books
London, 1990
3. Spira Veronika: Állatmese a baloldali totalitarizmusról
Kapu, 1999 február 3/2
|
|
|
|
|
|
|
