Az ősrobbanás 103. Megapercében azzal a céllal kezdek e napló írásába, hogy emléket állítsak George Orwell néhai földi lakos emlékének, aki saját idejében bizonyos Krisztus után 1949-ben, kultikus művet írt 1984 címmel. Mivel időszámítása szerint 1903-ban született, 2003-ban, születésének századik évfordulóján, a földlakók egy körülhatárolt csoportja ünneplésbe kezdett.
Írom továbbá e naplót apám emlékére, aki szintén 1903-ban született a Földön, gyermekeimnek, akik a XXI. században fogják leélni életük javát - nem biztos, hogy a Földön - de végig kíséri őket és kortársaikat a XX. század minden csodája és borzalma, nem utolsó sorban azért, mert ők is e század szülöttei.


Nirvána, 103. Megaperc, Vranat 10.


Vegzend tizenharmadika
Csillagnyár

Itt Nirvánában, ahol ezt a levelet írom - még nem ismerik eléggé az írástudományt. Érzendekkel kommunikálnak, meglehetősen tökéletesen. Akik régóta itt vannak száz-százhúsz érzend erővel vannak jelen, teljesen felfoghatóak. Én még csak gyakorlom, épp hogy észrevesznek. De érzek, tehát vagyok. Minden zene amit valaha szerettem és ismertem jelen van, halkan szólba kapcsolta magát, és sok más dallal és zenével kórusban több érzend erővel hallik. Mint egy tapéta a háttérben, látom is, meg nem is, hallom is meg nem is. Kanyarszik. Horkan, pukkan majd zeng, csönd - és újra hintál.
Minden bolygó és csillagköd látható és tapintható. De a háborús fájdalmak még nem oly messziek.


Vomond elseje
Béketábor

Túl sok ingerület nem érte Vancsikát sem otthon, sem az utcán, az életről mint olyanról semmiféle fogalma nem volt. Mikulásodika van, igen, tíz deka szalámi a sarokról, aha, poros nyári városi levegő, hokedli, társbérlet és körfolyosó - néha nyitott ablak. Ennyi volt a lét, a szabadság Vancsika számára.
Nagyon szeretett ellenben iskolába járni. A füzetbe rajzolni lehetett. Szép rózsaszínű lombkoronákat kanyarított a papír közepére vízfestékkel, a rózsaszínt pont olyanra keverte ki amilyen a legjobban tetszett neki. Megalkotta a Rózsaszínt a rózsaszínek között.
A tavaszról szólt az egész. Ta-vasz-szal a fák vi-rág-ba bo-rul-nak. A tanító néni szólt, hogy otthon is rajzolhat mindenki retket, káposztát és aki a legszebbet festi - papírötöst kap. Anyja nem engedte, hogy produkálja magát, mert annak a reteknek tökéletesnek kellet lennie, nem is beszélve a káposztáról. Ezért hát anyuka megfestette helyette azokat a fákat ahogy kell. Vancsikának ötös tanulónak kellett lennie, ha a fene fenét eszik is. De Vancsikát mindez nem érdekelte. Nem akarta átélni, milyen ötös tanulónak lenni - neki elég volt a papír ötös piros színnel, kis kartonlapon, a tanító néni gyönyörűen görbülő hasú ötös számjegyével. A piros, a görbület és a papír. Liturgikus együttes. Gyűjteni lehetett és gumival össze lehetett kramlizni. Az volt ám a döfi.
"Ha a fene fenét eszik is" - ez megint ehetetlen és ihatatlan volt Vancsika számára. Neki a tavaszról tanultak pont megfeleltek. Megtudta, hogy az év első negyede tájékán, mikor minden évben újra melegebbre fordul az idő: kivirágzanak a fák és rózsaszínbe borulnak a "Környezetünk ismerete"-füzetek - és persze a növényzet is.
- Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik jobbra pedig kél.
Világos mint a nap. Ötöst lehetett kapni érte. És a tavaszi levegő erőteljesen belibbent az ablakon, az utcasarok biztos, hogy pont egy utcasaroknyira volt és ha Vancsika a megfelelő rózsaszínból kikevert rózsaszín fákkal rajzolja tele füzetét és minden napfelkeltét megtanul amit a tanító néni elővezet - boldog lesz. Nem volt igazán nagy feladat, hiszen borzasztóan érdekes volt merre kel fel a nap, hát azt nem lehetett nem megtanulni. Tanulni jó volt és értelmes dolog. Ha a sarki villanyrendőrtől tisztes távolságra, mondjuk a zsazsa, meg a zsizsi (elnevezés Vancsikától) típusú buszok segítségével óperencián túli aszfalttömegnyire távolodott el rokonlátogatóba, hát akkor teljes beszarás volt látni, hogy a fák tényleg rózsaszínűek meg fehérek és van retek és van káposzta, és észak elöl van dél meg hátul. A dolgok stimmeltek. A szagok olyanszagúak voltak amiről szóltak és a fagylaltra évekre előre lehetett gyűjteni mert örökkön örökké annyiba került és akkora volt. És a Mikulás is egész biztosan ott lesz a Közért előtt mikor Karácsony közeleg.
Igen, eljő majd a Mikulás birodalma a sarki Közérttől a Divatcsarnokig, az utcán hó lesz, az est est illatú marad és az ablak előtt tucatjával tolonganak majd a gyerekek mert a Mikulás feje motorikusan mozog. Kint is Mikulás, bent is Mikulás a póznákon is Mikulás a lelkekben is Mikulás, apu és anyu merő egy Mikulás, az Andrássy út - Nagymező utca kereszteződés csillagkereszt az égen, az emberiség íme eljutott az Alfa Centauri fényévnyi távolközelségébe.
Legalábbis úgy emlékszik, vagy legalábbis úgy érezte. Vagy mi a szar.
Vancsika boldogan igyekezett haza az iskolából, mert hát megmondták neki, ha szorgalmasan tanul, ha megérti a tananyagot hát akkor a felépítmény felépül. Hát hogyne, még érdekelte is, nem hogy megértette. Ráadásul az Úttörőboltban még csavart zsinóros sípot is vettek neki, a frissen vasalt kisdobos ingéből még a sapka is vidáman kandikált ki. Nagy Vancsika Úttörő lesz, kitanul majd mindent, Nagy Vancsika szép lakásba kerül, önállóba - nem vesz és nem bérel hanem kerül, mert a fent-embereknek az a dóga, hogy a lent-embereknek lakást kerítsenek - egyébként is idegen ez a probléma, Vancsika él, tehát lakik. Hiszen mindenki lak valahol nemdebár kedves Vackor, pöszén-pösze kölyökmackó, loncsbozontos őrangyalka?
Vancsika felnő és tehetsége szerint költő lesz, vagy feltaláló, oda vezérli az ország ahová az illik.
De oh drága Nagy Testvér, miért készülsz elhagyni Vancsikát? A Nagy Vancs Mancsok így akarják? Azok a máskéntgondolkodó békétlenek? A boldogság eltiprói? Mi fog hát zengeni a lelkekben akkor? Ordítás és könnyvalóság jövend mert Vancsika szabad lesz., na és akkor mi van-lesz? Hová lesz a rózsaszínre festett fa, kiből lesz a feltaláló? Vancsikát a sors keze irányítja majd, a Szabad sors keze! Boldog lesz ő akkor? Hány adag fagylalt jut neki a videojáték kölcsönzővé alakított fagylaltozóban és lát e még úttörő sípot valaha?
Amíg e súlyos gondolatok keringtek a vancsikaipari agytröszt tudatalattijában, a "valóság" nevű neveletlen csúnyaság éppen akkor ültette a nemlét földalattijába bizonyos Nagy Imre és Maléter Pál nevű pajtásokat, akik rosszhiszeműen megkérdőjelezték Vancsika szabadságának mértékét és kátránypapírba burkolódzva, összedrótozódva várták a napot, mint egy újfajta báb, mikor válhatnak fekete lepkévé, mikor szállhatnak fel az égbe. A végállomás nem a Széchenyi fürdő volt, hanem az Újköztemető egy kietlen dimbes-dombos szeméttelepe, a 301-es peron. És a Millenniumi FAV járatai elkezdték ontani az embereket a május elseji ünnep közepibe, egy másfajta földalatti vasút pedig tetemeket szippantott, kapart gödreibe szépen egymás után, - hulla hopp, hulla hopp - hiszen Vancsika álma mindenek fölött való volt, olyan mint Kuba álma: inkább elsüllyed a világtengerben de nem hagyja a narancsban dúskáló, turkáló, röfögő disznó-létet.
Az ügy nem veszhet el, az ügy - disznósajt.


Venimend negyvenedike
A rendbe hajló káosz reggele

Találkozója volt a Sátánnal. Nyugtalan éjszaka közepén vette az álomüzenetet, nyakig gyűrt lepedője szorításában. A Szabadság u. 20. előtti padot jelölte meg ő kajánul, a Kirog folyó partján. Lágynak ígérkezett a reggel, kellemes tavaszi orkán söpört végig a sósav áztatta homokos parton, a szülők gyorsan kivezették csemetéiket a posványos játszóterekre - ilyen gyönyörű idő rég volt már a Shapirón a Nap 23. bolygóján. A harmadik sárgolyón, a Földön szoktak így árongani az időjárás ajándékain. Mit érthetnek ott az alatt, hogy "szép kék az ég"? A Shapiro zöld színű égboltjával semmi sem vetekedhetett, és kék légtömeg csak a mérgező oxigén jelenlétében alakulhatott ki. Oh borzalom atyja ne hagyj el!
Gyorsra fogta lépteit a mélyzöld égbolt alatt. A kétszáz kilóméteres lágy szellő minden kőházlakót előcsalogatott, az utca szinte tele volt. Erre számíthatott őfensége is, a tömegben könnyebb megbújni. Kiért a partra, ahol pihenő emberek tucatjai lobogtatták hajukat és ruhadarabjaikat a lágy orkánban. Nem tudta ki lesz az, csak érezte. Egy menet közben megálló lüktetés, egy furcsa szín, egy fagyott zárvány - ez volt benne és körülötte. Oldalra fordult. Egy hétköznapi hosszú kabátban ácsorgó középkorú férfi lobogtatta haját a frissítő metánfuvallat felé fordítva arcát.
- Oh kedves barátom, hát maga az, nos üdvözlömm .... - vigyorgott képébe a Sátán. - Most küldtem menedzser-asszisztensemet a Minorita bolygóra, ott 1984-et írnak valamely különös ok folytán, megvalósítjuk egy programunkat hátha bejön, de nem fűzök hozzá sok reményt. Egy Orwell nevű galaktikus csavargó lélekmérnök elméletét próbáljuk ki az ott élő embereken, sok-sok boldog óra reményében, - no de majd meglátjuk. Én most beavatom magát egy jóval nagyobb kísérleti project rejtelmeibe, rólam is kellene szóljon már egy díszes kódex nem gondolja kedves barátom, hahahaa ... nos khm, Ön lesz az íródeákom. A terv kész. Elcseréltem a Poklot a Mennyországra. Uhahhahaaa, hogy tetszik ez a zseniális ötlet barátocskám? Az Úristen először villámokat kívánt szórni, meg zengett a hangja, így hogy uhh meg buhhh meg takarodj - és ilyesfélék, de aztán gondolkodóba esett. Úgy számolt a vén bolond, hogy megszállja az alvilágot, mérhetetlen fényességével és szeretetével felszabadítja a lelkeket, míg Mennyországát bevehetetlennek tudván, nem mozgósít nagy véderőt, hiszen a lelkek boldogok ott és bizonyosságuk távoltart minden sötét erőt. A botor lélek. Megkötöttük hát az üzletet.
Nagy megrökönyödésére fanfárokkal vártam a Pokolban.
Van egy bolygó a harmadik sávon, a neve Föld. Ott az emberek porhüvelyükben tudták már, és leírták számtalan helyen, hogy a Pokolba tartó út is jószándékkal van kikövezve. A kis turpisak, belekukucskáltak tudományos könyvembe, egyszer még pórul járnak amondó vagyok.
Átadtam hát a „város kulcsát” sírás-rívás nélkül és elindultam a Mennyek országa felé. Hát mit mondjak, az a sok-sok jószándék, amit magam mögött hagytam, hah... mind-mind kedves, hátrahagyott Poklocskám felé kanyargott és biztos vereséget borítékolt a jó öreg Úristen számára, aki úgy kezdett odalent szaladgálni mint egy kifutófiú. Kár érte.
Én szétröhögtem magam a kaporszakállú országa felé vezető autósztrádán, s mikor megérkeztem, már rögtön mutatkoztak jelei a „gazdátlan farm" társadalmának. Az angyalok demokratikus parlamentet hoztak létre, demokratikus választások útján, demokratikusan megszabták az angyali manna hozzájuthatóságának mértékét. Abszolút egyenlőek voltak az angyalok, de volt aki egyenlőbb volt, hát van ilyen kérem még az angyalok között is, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, én ott voltam, tudom... Aki ügyesebb angyal volt és jobb iskolába íratta angyalapja, és angyalőse kellő mennyiségű angyalmannát halmozott fel számára - az első millió manna eredetét sose firtassuk, - annak a többivel teljesen egyenlő mértékben és eséllyel, de valahogy mégis csak jobb őrangyalhelye lett. Aki Szent Péter angyalrendjébe tarozott, annak jobb minőségű felhő járt pihenésül - Szent Péterék amúgy a médiában is sűrűbben forogtak, a fohászok többször érték el hozzá, így hát nagyobb szellemenergiával utazgathatott a felhők között.
"Nem lehetünk teljesen egyenlőek, még ha szolidárisak is vagyunk és szociális hálót feszítünk az esőfelhő-lakótelepekről lezuhanó Ubul és Józsi angyalok alá. Miért nem tagozódtak be a Léleknépfront demokratikus angyalversenyébe, miért nem vették fel a ritmust, miért kell bukott angyalként a Földön ténferegniük, miért nem veszik igénybe a MAP (Magasságos Angyal Párt) felzárkóztató programjait. A demokrácia általános, a választójog és a választhatóság általános, mindenki egyért, egy mindenkiért. Tarthatatlan az a sok mendemonda, amely a működtethetőség fenntartásáért munkálkodó, elefántcsont-kasztbéli angyalok és az ördögfajzatok mutyijáról szóló valótlanságok rémhírébe hozza Menny Köztársaságot!"
Ilyeneket mondogattak. S mindez nélkülem ment végbe, csak mert elosont a portás.
Ez lett hát a Mennyek Országából, míg Oroszlánszívű Úristenünk a távolban vívta keresztes hadjáratát. Menten elszállok mint egy angyal - mondtam erre én, aztán további fohászt intéztem magamhoz s íme most itt vagyok veled Venimend negyvenedikén, éppen szivarra kívánok gyújtani, valami szarrágó bolygó húgyagyú lakosát kínálgatva hogy íródeákomul fogadjam. ... Izé, otthon vagyok? Ez utóbbi mondat töröl. Khm.
- Parancsol egy kis szivart kedves barátom, - forgatta vissza egy picit az idő kerekeit a Sátán. - Fényességes képességeidről sokat zengett ez a gyönyörű planéta így hát reád esett a választásom.
(Az te guvadt szemű, a vendorfi tűzben majd ráégnek az írások bőrödre, mert kőolajat szlapálsz reggelire, az ágyam előtt fogod nyalni a földet jól kipreparálva te koszos kis biotartály - gondolta nagysetétségű barátunk bosszúsan.)


Gendor emedike
Az agár

A garmond sorok és nonpareille jegyzetrészek teljesen kitikkadtak a melegben, nem lettek megnedvesítve így hát az ólom oldalak teljesen szétestek. A harminc cicerós tükörbe gyömöszölt ólom-álom romokban hevert a szedőasztalon, a termelésnek annyi, - de már annyi volt akkor is amikor a két ifjúra néztek először, mikor betették lábukat az Akadémia Nyomdába.
Gozsarazs etáás megint remekelt, a normást megfelelően eligazította, Szakáll Vokálnak a 30 perces korrigálhatóságot 2 percre íratta, Tenyérbemászó Kiszalapszervezeti Jánosnak fordítva. Így került egyensúlyba a világ. Olyan gömbölyűbe. Szakáll Vokál letette a vinkelt. A szedő ár, e szent pillanattól kezdve ólomba szúrva várta a Magyar Népköztársaság további felvirágzását, és szólt Péternek, jönne már fel az öltözőbe uzsonnázni, mert ebből elég volt. Nekiláttak az elemózsiának. Péter elemezte Fischer legutóbbi partiját Szpaszkij ellen - az egy zseni kérlek, a sakk császára. De jött a segéderő - Gozsarazs etáás hívat. Vokál és Péter benyomult a büdös kis művezetői odúba. Felsorakoztak trehanyul, ahogy kellett.
- Menjetek a párttitkárhoz, ő tán elmagyarázza majd nektek mi itt a dörgés, ha ésszel kell bánnunk veletek hát meglesz. Takarodjatok.
Lassú léptekkel átcsoszogtak a szedőtermen, majd balra el a gépterem felé, aztán fel a darukezelők szívét is megdobogtató magaslati putriba.
Kopogtak majd benyitottak. Párttitkárember okos bagolyként gubbasztott. Ült fehéren és igen kövéren, gömbölyű testtel és lélekkel gömbölyű világgal lelkében. Mikor már kellőképpen kivárt, vélt bölcsességének és megkérdőjelezhetetlen tekintélyének elegendő zengési és lengési időt hagyott, odabökött két széknek csúfolt tákolmányra.
- Oda - dünnyögte fennkölten. Leültünk. Elővett egy papírt és karikákat rajzolt több sorba. Kettőt hármat megnyilazott, úgy nézett ki mint valami taktikai terv egy focicsapat öltözőjében.
- Ezeket itt kiemeled. Előreviszed és több pénzt adsz nekik. Fenemód örvendnek. Erre a többi jajgatni kezd. Utánuk sóvárog. Kivársz, majd lassan, egyenként felhúzod őket is, miközben apait anyait megígértetsz velük. Aztán megint kettőt hármat meghúzol így ni - és majdnem leszaladt ócska ceruzájával a papírról. - Pardon. Aztán kisvezetőt csinálsz belőlük. Omlanak bomlanak. A többit kullogtatod utánuk és így gyalogol előre a csapat. Csak ész kell hozzá - meg én.
- Aha - sutyorogta Péter.
- Hmm - konstatálta Szakáll Vokál.
Még pár udvarias mondatváltás, aztán vissza az ólombűzbe.
- Agárverseny - dünnyögte Péter.
- Az - hagyta jóvá Szakáll Vokál. Visszament a helyére. Éppen Ady összes prózai műve volt soron, korrigálni kellett ólomban. Szőrgubanc barátunk olvasni kezdett - szintén ólomban, vagyis tükörírásban. A gimnáziumban megutáltatták vele az irodalmat, de íme eljött az idő, csillogni csillog az ólom is, - a nehéz fém üzent. Sz. V. megtette az első önálló szabad lépéseket. Szép lassan fogadta be a szavakat, fogalmakat, megrágta jól, elolvasta hozzá a jegyzeteket is - néha egy másik regálhoz kellett guggolnia hozzá. De nem baj. Ady szárnyalt és süvített. Gyönyörűséges volt és rettentő. Szakáll Vokál az ólom fölé hajolt kissé hajlott háttal és néha kipottyantak könnyei.
"Gúzsba kötlek - üzenik a kormányzók. Az ország kéjesen nyújtózik egyet, s kinyújtja kezét-lábát: tessék. (...) Nem szabad gazdag életműködést merészelni, mert az emberek nem tűrik el, hogy valaki sok félét tudjon. Mindennek megvannak a maga specialistái, s a specialisták elvárják, hogy mások másban legyenek specialisták (...) Ennek az országnak Bécsnél mindig ádázabb ellenségei voltak itthon. Izgatták, vezették, meddő harcokba uszították, amíg csak el nem fogyott a veszedelmesen összegyűlt energia: Akkor szépen eladták az országot, a népet, s ők megint nyugodtan lakmározhattak legalább egy évszázadot. (...) Vannak emberek, írók vagy mi a szösz, akiknek az a végzetük, hogy ne tudjanak elhallgatni megállapításokat, melyek már századokéi, de elmondatlanok. Ígérem, ha a Nyugat meri, én merni fogom elmondani mindazt, amit most már igazán ideje elmondani (...) Pesti Napló 1909. június 1. Ady Endre."
Hát, ilyesféle ember lakott az ólomban. ő volt ott és akkor - más semmi sem. Azután lerepült a szedőterem teteje és Traffic zene hallatszott Winwooddal, Nirvána felől ... Spirit is something, that no one can destroy... Látóközelbe került Zabriskie Point.
- Lecsökkentem az órabéred, mit csinálsz alszol? - bömbölte Gozsarazs etáás hirtelen a háta mögött.
- Nem ..., ol-va-sok - válszolta elmerengve Szakáll Vokál.
Gozsarazs etáás feje vörös lett és gyorsan elvonult odújába, hogy kimódolja a következő nevelési paradigmát, mely vagy sikeresen megalázza ezt az ifjút, vagy kintebb tessékeli a nyomdán kívülre, mert ezzel az emberrel nagy baj van. Ez az ember nem érthető! Ez veszélyes!
Péter nem csinált semmi különöset, korrigált rendesen, közben filozófiai tételeken járt a esze, meg nem is tudni min. Másnap reggel felvágta az ereit. Egy rossz bicskával nyiszálta, még a megdöglés sem ment neki. Oh azok a boldog hetvenes évek.
Itt a vége fuss el véle.


Zirsz genedike
És megtanítják

- No drága talpnyalóim, itten van az első tanóra. Hegyezzétek fületeket, mert kétszer nem mondom. A tűzön sütögetés ó-pokolbéli hülyeség, a szilícium-völgybéli ipari forradalom és különösképpen a pszichoanalitika forradalma már régen mást diktál.
Szagok kellenek nekik? Hát néha szagolhassanak valamit de legyen általános a bűz és vágják azokat a nyamvadt fákat szaporán. Persze legyenek favédők is, de a végén mindig sirassák el azokat a rohadt növényeket, szenvedjenek vereséget úgynevezett demokratikus küzdelmekben, jogerős bírósági határozatban.
Zene kellene nekik, hát legyenek koncertek, de kerüljenek csillagászati összegekbe a jegyek, a CD-k, elérhetetlenül csillogjon minden a nyálas pofájuk előtt és főleg a teljesen érdemtelen és gazember főnökeiket lássák az első sorokban elélvezni. Minden botfülű jusson el a zene templomaiba, hazudja, hogy neki tetszett, nehogy elárulják, hogy legszívesebben whiskyztek volna hat másik disznóval és ezeknek mindig jusson koncertjegyre nagy hirtelen, rendkívüli fizetésemelésből, lopásból, csalásból vagy jogtalan örökségből, elírt-elcsalt szerződés eredményeként, de jusson, csak azért hogy másnak ne jusson. A csillagszeműeknek főleg ne jusson, a csillaggyerekek elől különösen elhappoltassék. Mindent csak a szarrágóknak!
Lottónyeremény? Csak oda ahol van. Ahol nincs az csak reménykedjen hiába és másnap siessen be nyolc órára a faüzembe fát gyártani a műanyagok világában, mert még az se jó ha hasznosat gyárt, akkor még valamire tartja magát. Eladhatatlan darabokat kell gyártania és utána vigyázban kell hallgatnia, hogy kuss, a te üzemed eladhatatlan fákat gyárt műanyagév harmincadikán tehát minimum hogy kidobnak állásodból mint macskát szarni, mert a piacgazdaság helyesen és logikusan működik. A rövid időre munkanélkülivé vált fa-főfafej 1 perc húsz másodperc alatt kapjon elhelyezést a műanyagok világában, mert hiszen ő faszakember, tehát őrá szükség van - műanyagilag. Aki balerina könnyedséggel nyomja víz alá a másik fejét minden munkajog, emberi-jog és demokratikus jog ellenére - arra szükség van, azokat be kell vonni a talpnyalói körbe. Amúgy a jogok falai csak egy patyomkinfalu kellékei, a jog csak a gyalogra érvényes, a tisztek táblán kívül játszanak. Világos bástya daruval emelkedik f3-ról az átellenes, bakugrásszerű dzk58-ra - mi az hogy ilyen mező nincs is? Neked nincs apukám, aki a sakkszabályt a fiókjában őrzi annak van! Mi az hogy adjuk ki egy periratot betekintésre, majd adok én neked periratot és a bírósági tárgyalást is eljátszom ha akarod, aztán meglátjuk, hogy Kuntakinte-betekint-e? A demokratikus játékszabályok sérthetetlenek, mert az elitet szolgálják. Egy részük. De mi lenne akkor, ha csak úgy ukk-mukk-fukk holmi választás utján a nép tényleg mindenről dönthetne? Eljátszhatod a demokratikus döntést, utána nyomás a helyedre. Betagozódsz vagy megdöglesz. Állva halsz meg, nem tudsz gyilkost, farkast de még tolvajt sem kiáltani, mert úgy teszlek tönkre, hogy adok neked valamit, úgy ijesztelek meg hogy nyalom a kezed, úgy öllek meg, hogy orvosodként majdnem megmentődként fognak engem ünnepelni és egész vagyonod nekem ítélik áldozatos munkámért.
Le akarsz rohanni? Dalárdával üdvözöllek, szivart gyűrök a zsebedbe és magunk közé fogadlak. Aztán másnap arra ébredsz, hogy már nem is létezel csak egy merő egyenruha leszel a koszos gatyádban, tv-re tekintő kiguvadt szemeddel!
Még hogy letűnt a fasizmus meg a kommunizmus. Meg hogy Orwell csak ijesztget, meg 1984, meg 1985, meg mitt´omén, 2002. Egy szart. Itt van helyette a demokratikus szociálfasizmus, itt vagyok Én most és mindörökké - a rohadt életbe.


Zejm üvednike
Találkozás félvalaholban

Két öreg bandukolt lassan a hídon a csípős novemberi szélben. A köd festményszerűvé lágyította a tájat, de az esztergomi Bazilika jól kivehetően magaslott a folyó partján.
- Mr. Orwell - szólalt meg az egyik úr - Önnek fenemód élénk a fantáziája és sok helyes következtetést vont le a XX. század eseményeiből, de fogadok egy jófajta sztrapacskába két korsó sörrel, hogy akár egy olyan mezei gyalogbolha élete mint amilyen az enyém, vagy ennek egynehány részlete is képes felülmúlni az Ön vízióit.
- No ki vele fiacskám, hallgatom - vágta vissza rögtön az Orwellnek szólított sejtelem.
- Hát ez a híd, amin állunk itt a Duna felett például, egy merő fantazmagória. Nem létezik, bár létezett. Ön, hogy úgy mondjam, tanulmányi úton van itt az Úr 1984. esztendejében, hogy láthassa mi valósult meg jövőképéből. Nem hiszem, hogy sokat látott, hogy helyesen érzékelt, viszonylag megrökönyödve tapasztalhatja, hogy az emberek úgy körülbelül éldegélnek mindenféle borzalmasabb diktatúra nélkül, kommunizmus vagy valami ahhoz hasonló klónozott lagymatag lötty ugyan van, de 1984 primer borzalma sehol. Én 2003-ból jövök, akkorra kaptam látogatási engedélyt vissza az élők világába, mondván 100 éves lennék ha élnék, de rögtön átirányítottak Önhöz kalauznak, mert kissé zavarba került. Egyébként szervusz kérlek, egyidősek volnánk, Te is éppen száz éves lennél 2003-ban, azon kívül én éppen itt születtem a híd egyik végén Párkányban, ezért hoztalak ide.
A párkányi pillér vastraverzei között, a híd alatt galambtojások után kutattam egyszer kamasz koromban, de leestem és eltört a lábam. Mondd miféle dolog lehet hídról szárazra esni, ez szerencse, vagy balszerencse? Ez követte végig életutamat.
Sokszor a Duna jegén át mentem át Esztergomba iskolába, nyáron átúsztam az ismerősökhöz - egyszerűbb és izgalmasabb volt mint a hídon átgyalogolni. Aztán országhatárt húztak Párkány és Esztergom közé, hiába akartam, nem mehettem át a hídon csak úgy. Itt keletkezett a magyar-csehszlovák trianoni határ. Mit határ, mérgezett vizesárok krokodilokkal. Ifjú felnőttként Masaryk Csehszlovákiájában éltem, és jól éreztem magam. Rácsodálkoztunk a mozgóképre, ünnepeltük az első repülőgépet, imádtuk Chaplint és elképedtünk Ady írásain. Magyarország elbújhatott az akkori Csehszlovákia polgári demokráciája mögött. Magyarok irányították Párkányt és Érsekújvárt, minden fontos hivatalban ők regnáltak, mégis sírtak tele szájjal.
Aztán jött a II. Világháború. Az első feleségem zsidó volt, így elvittek a nácik Dachauba vegyes házasság miatt. Ott egy reggel felsorakoztatták és két csoportba osztották a népséget. Hangzottak a nevek és a parancsok. Mag balra, maga jobbra. Ballra és ballra. Maga jobbra. Azt hittem ez lesz halálom napja. Aztán pillanatok alatt elláttak papírokkal és vonatra ültettek. Érti? A németek integettek nekem, Dachauból kifelé jövet. Mint megtudtam, a barátaim azt hazudták, hogy nélkülem nem tudják beindítani az oroszai cukorgyár termelését, így egy listát adtak át a megszállóknak, kire van szükségük a starthoz. Ez volt barátaim „svindler”-listája, hiszen én egy nyomorult kis pénztáros voltam ott.
Egy időre - noha Párkányból nem mozdult senki - újra Magyarországra kerültünk, Horthy kormányzó itt jött át fehér lován ezen a hídon, a visszacsatolás ünneplésekor. A szlovákok azóta utálják ezt a hidat.
A háború végén beállított hozzám egy német tiszt a kertes házba ahol laktam. - Gestapó! - közölte velem hetykén. - Tudomásunkra jutott, hogy Ön fegyvert rejteget. Adja elő de azonnal, mindenképpen jobban jár - hadarta villámgyorsan. Én betámolyogtam a szobámba, elővettem az ágyneműtartóból a pisztolyomat és átadtam rezignáltan. - Kövessen a kúthoz - ordította a fülembe. Itt a vég, nem élem hát meg a háború végét - gondoltam szomorúan. Kikísért a kert végébe, kettesben maradtunk. Egy kútban végzem hát - futott át agyamon a gondolat. Aztán lazán a mélybe hajította a revolvert és halkan megszólat - uram, felejtsük el - és eltűnt kíséretével együtt. Később megtudtam, hogy a legjobb barátom jelentett fel. Egy német tiszt megmentette az életemet a kenyeres pajtásom ellenében.
Aztán áttelepültem Magyarországra, vagy inkább úgy intéztem, hogy kiutáljanak Magyarországra. Vonzott Pest, vonzott Ady és a nagy emberek városa, én mindig a pezsgést szerettem. Újra megnősültem. Feleségem szintén felvidéki, érsekújvári volt. őt egy őrjárat dobta át egy szál ruhában. Megkérdezték tőle, magyar vagy szlovák. ő azt mondta magyar - felrakták hát egy teherautóra. A mellette álló nővére ragaszkodott szülővárosához és gyorsabban kapcsolt. - „Jaszomszolvák” - mondta, és ott maradt haláláig, 1993-ig. Apósom kiátkozott a házasságkötés tájékán, mert bigámistának tartott. Első feleségemnek ugyanis nyoma veszett, valamelyik névtelen haláltáborban került egy tömegsírba, az oroszok későn értek oda. Nem volt rá bizonyíték, hogy meghalt. Ha nincs tetem, nincs bűntett! Az öreg passzust követelt, halotti kivonatot, egyebet. Később kaptam egy igazolást az orosz hatóságoktól, mely igazolta, hogy a tábor lakója volt. Az öreg megenyhült, hulla jeszty, akkor élet menni tovább és haláláig kalapálta a rossz cipőket nagy békességben. Egyébként Vlagyivosztokból szökött meg az I. Világháborúban, fél évig bolyongott a világban amíg gyakorlatilag gyalog hazakeveredett. Felesége meghalt, egyedül nevelte fel két leányát mint suszter. Megmaradt a kaptafánál és 93 évig élt. Még a nyakig sztálinista Novotny is engedélyezte iparűzését, suszternek mindenféle koncentrációs táborban helye van. Nyugdíjat persze nem kapott, egy burzsoá kapitalistának mint például egy suszter, az nem jár.
Az Áttelepülési Kormánybiztosságnál dolgoztam. Eleinte volt feleségem zsidó rokonai segítettek pénzzel, étellel, átmeneti lakhatással mindennel, még bújtattak is egy félreértésből eredő üldöztetés miatt (érti, a zsidók bújtattak engem, a felszabadult(!) országban), aztán Vecsésen kaptam egy kis házat. De én Budapestre akartam kerülni, eleget csellengtem a Felvidéken és Csehországban, a nagyváros koszára és bűzére vágytam. Leadtam a házat és baráti alapon kaptam egy koszos társbérletet Budapesten. Udvari másfél szoba konyha, minden egyéb közös. Boldog voltam. A Hárosi Falemezműveknél lettem pénztáros - szintén haveri alapon. Egy szép napon megláttam az utcán a „legjobb havert”, aki Zselízen feljelentett tiltott fegyvertartás miatt. Iszkolt előlem mint a nyúl. Később megtudtam, hogy valamelyik pesti kerület pártbizottságán mufti lett belőle. Megfelelő embert, a megfelelő helyre.
A század kellős közepén - Önnel egyidőben - apám meghalt Párkányban, engem mint katonaköteles személyt a szocialista magyar állam nem engedett át a baráti csehszlovák birodalomba, így hát az esztergomi Bazilikából néztem végig a temetést szuronyok sorfala mögül. Akkor a híd már nem állt, a háború végén lebombázták a szlovákok nagy örömére, megszűnt hát a jelképes kapocs is. A nővérem nagy nehezen megvesztegetett egy ávóst, és egy ladikkal átszökött a temetésre, de engem már nem vállalt, nagy volt a „forradalmi” kockázat, mert hát a baráti Csehszlovákiába még meghívó levéllel sem lehetett átmenni egy darabig, azután is úgy kezelték az ügyet, mintha legalábbis az imperialista ördög birodalmába akartam volna beutazni. Ezt az esetet viseltem a legnehezebben, még a nácik sem bántak velem így, ha nem fognak le a rokonok, ávós börtönökben rohadtam volna el a felszabadult Magyarországon azért, mert a szülőföldemre akartam lépni csak és kizárólag apám temetése miatt, oda ahová gyermekkoromban csak úgy átúsztam, átsétáltam a jégen, átmentem a hídon, vagy egész egyszerűen: csak hazamentem.
Később találkoztam egy akkori barátommal, aki Pestről mindig Párkányba járt nyaralni, akkor is ott volt, mikor leestem a pillérekről. Végtelenül el volt keseredve, a fiát gyászolta már nyolcadik éve. Nagyon szívemre vettem, nekem is negyvennyolc éves koromra született meg az első és egyetlen gyermekem, legtöbbször csak búsultunk ha találkoztunk. A fia 1956 eseményei után - látja ez is milyen viszonylagos, most 1984-ben, ebben a Magyar Népköztársaság nevű konglomerátumban, még mindig ellenforradalomnak titulálják az akkor történteket, lesz ez még sajnálatos esemény, népfölkelés meg még egyéb is, az Ön történelmet visszamenőlegesen meg előremenőlegesen átírni rendelő ötlete kutyafüle a valósághoz képest. Szóval ahogy lecsendesedtek "56" első hullámai, ennek az embernek a fia (aki nem vett részt semmiben) egy este, nagy boldogan sietett menyasszonyához. A sötét kihalt utcákat pufajkások - tudja olyan forradalmi hevületű lázadó-felszámolásra szakosodott "szakvállalat" emberei - grasszáltak, begyűjtötték a felkelőket és még nem is tudom kiket. Az egyik rászólt a fiúra: - Állj! - A gyerek megijedt, futásnak eredt és befordult az első nyitott kapualjba, ott a falhoz lapult és dermedten pihegett. A többiek utána, ők is befordultak és ratatata. Se szó se beszéd, azonnal lelőtték mint egy kutyát, minden kérdés nélkül. Felkelőnek hitték vagy mit tudom én. A végén, mikor már a földön hevert holtan, talán megkérdezték tőle ki vagy és mi járatban errefelé. De nem jött válasz. Az apja azóta szinte belebolondult a történtekbe. Én ötvenhatban nem csináltam semmit, bár nagyon utáltam azt a bagázst.
A társbérletrészem másik felébe, ahol egy disztingvált polgári házaspár lakott beköltözött egy Szabolcsból felkerült három gyermekes család. Igazából már nem lakott ott senki, mert a lakókat elvitték átnevelésre, kitelepítették őket valahová, azóta se kerültek elő. Az is túlzás, hogy beköltözött volna az a család. Egy füles alapján, egyszerűen egy emberi mivoltából kivetkőzött csatakiáltással, miszerint a gazdagoknak nem jár lakás, az asszony (!) fejszével leverte a lakatot és már „ki is utalódott” a lakrész. Aztán az ember belefúlt a Dunába, az asszony maga maradt a gyerekekkel. Én ötvenhat „szellemi lázában” - egy kis borral meglocsolva - megint csak fejszével akartam leütni az ő lakatját, miszerint az a lakás foglalt, csak a tulaj éppen nem ér rá, más elfoglaltsága van, rohad egy tömegsírban vagy húzza a belét valami málenykij robot címén vadkeleten. No lett is nagy felzúdulás, a ház lakói őrt álltak az ajtó előtt, nehogy megöljem azt a szegény párát. Az egyik őrt álló, - egy katonatiszt - másnap nagy izgalomban, sírva szaladt haza nyakig véresen, mert a tüntető tömegbe ahol ő is ott volt, belelőttek a Parlament előtt. Neki itt már nincs maradása, irány Amerika. Azóta is ott él. A ház másik fele is ott él, ki ezért, ki azért. A dolgok némileg jobb megértéséhez mindig tudni kell, hogy az emberek honnan menekülnek hová. Hát innen, kb. 100 %-ban elfelé mentek. Ez nagyon sok történelmi találós kérdésre választ ad. De addig még olyat is bírt cselekedni ez a bérház, hogy apraja nagyja egyszer fogta magát és elment kirándulni. Én jóba lettem a lakatverő társbérlővel, az életére főfelvigyázó szomszéd néni kiegyezett velem, a három család gyermekei és a fiam a gyermekkor legtökéletesebb barátságában élték le fiatal éveiket és mindenki boldogan rohadt, míg a napi kis borzalmak meg nem ölték vagy ölik őket éppen most.
Én például, hogy egy abszolút sokadik, mit ne mondjak az utolsó eseményt vegyem sorra, saját lábamon mentem be a kórházba és rögtön ott tartottak szívinfarktussal. Rövid, pár napos kezelés után túl korán haza engedtek és másnapra virradóra elhaláloztam. Tizenkilenc éves fiam kezdett fűhöz-fához szaladgálni haláleseti ügyintézés címén, míg nagy nehezen előrángatta lakásáról a körzeti orvost, aki alig tudott elszakadni otthonról, mert apukájának oxigénpalackot kellett cserélni és az oxigénsátrat is illett rendbehozni. Aztán hálából kihívta a Rendőrséget - no nem magához, hanem hozzánk, - mert mi is történhetett itt, ha egy nappal a kórházból való hazajövetel után a paciens meghal. Kedves apukája még tíz évet éldegélt a társadalombiztosítás által minden bizonnyal nem támogatott de azért elkommunizált oxigénsátor alatt, őt magát pedig tizenöt évvel később orvosi praxisra alkalmatlanság miatt kényszernyugdíjazták valamely más, sokadik eset kapcsán.
Egy valamit azért véghez vittem ötvenhatban. A sofőr a gyári autóval kivitt Hárosra, a Falemezművekbe ahol dolgoztam. Az üzem leállt, nem volt bent senki, vagy legalább is majdnem senki. Én feltörtem a személyzeti iroda ajtaját és „megtekintésre” magamhoz vettem a személyzeti dossziékat. Rólam például csak az nem volt benne, hogy Csehszlovák (!) területen milyen csokoládét szerettem enni ebéd után és hány fokos szögben emeltem ajkaimhoz. Más egyéb minden benne volt. Hát én elégettem a gyár teljes személyzeti anyagát. Ha egy embert megmentettem vele, már az is valami. Visszaadtam a mennybéli kölcsönt a Gestapó tisztnek.
Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, négy évvel később egy sikkasztási perbe kevertek, amelynek folyamán bebizonyosodott, hogy a kapucédulákon hamisították az aláírásomat. A valódi bűnösnek inkább a szeretője érdekes mint megemlítendő személy: nyomozótiszt volt a lelkem. A büntetőpert lezárták ugyan, de polgári peres eljárás következményeként - semmibe véve azt, hogy a csalást más követte el és az én aláírásom hamisítvány, - kártérítési fizetésre köteleztek, kényszernyugdíjaztak és megalapozták családom aranykorát, melynek következtében egy lukas aktatáskát és horribilis temetési számlát hagyományoztam rájuk, az életfogytig fenntartható társbérlettel egyetemben.
A házból egy ifjú Svédországba szerződött vendéglátó zenésznek. Már két éve élt ott és amikor hazajött, elmondta, hogy többé nem látjuk, mert kint marad. Az ottani magyarokkal egybe szoktak járni mert honvágyuk volt. Csak a magyarok körében érzi jól magát, mondta, de nem jön vissza mert már megszokta AZT. Ez itt (felvonta a vállát) semmi. Állóvíz. Még ha minden valódi élmény ide is köti. Azóta nem láttuk.
Öcsém mindig azt mondogatta, hogy még egy kutyaólat sem tudnék megépíteni. Ezt mindig akkor hozta elő, amikor terítékre került, hogy mihez is értek én. Hát igen, a nagy szakmák, sikerek és felmutatnivaló izék mindig is elkerültek. De jókat beszélgettem az emberekkel. Családban, utcán vendégségben, borozókban sörözőkben, de még a koncentrációs táborban is velem lehetett beszélgetni és én tudtam beszélgetni. Egy Pohár Sör voltam, akin átzuhant a Huszadik Század. Meg akart kaparintani, be akart törni. Tudott is meg nem is. Az élet mindig élni akar. Utat tör még a sziklák közt is, bár Sátán őfelsége sok mindennel próbálkozik. Nem kell itt 1984, az emberek lediktatúrálódnak a maguk kis saját tökéletlenségük folytán maguktól is. Még a napos oldalon is és fordítva, akármilyen mély a sötétség, mindig akad egy két mag mely kikel, egy-két kopott húr mely zengeni kezd. Ki gondolta e század közepén, hogy ami ezer évig kívánt regnálni - a Szovjet Birodalom - összeomlik egy világraszóló év, 1989 folyamán és ki gondolta, hogy a jóléti szabadság ugyanúgy bedarálni készül mindent és mindenkit mint az Ön 1984-es Birodalma. Megszületett a Nagy Testvér ki tudja hányadik klónja, és regnál, csak nem olyan, amilyennek Ön gondolta és nem úgy ahogy Ön képzelte. Egyszer egy szórakoztató tv műsor képében tekerődzik elő a sötétből és ha az emberiség nem vigyáz - persze nem csak e miatt - oda az Aranykor ígérete. Máskor a viselkedés mintákon át fertőz és a torz példaképeken át fojtja meg a lelkeket. Csupa móka, csupa kacagás közepette. Az emberek dalolás, szlapálás permanens megfelelés és megfeleltetés közepette mosolyogva döglenek halomra mint a halak, úsztukban fagynak meg a pöcegödrök tisztaságával vetekedő patakokban és még csak észre sem veszik. Úgy hogy Mr. Orwell, itt, 1984-ben nem talál semmit. Az Ön birodalma ott dolgozik az emberek fejében, a rendőr nem az utcasarkon áll hanem a jobb agyféltekében a poroltó mellett balra kódorog, nincs szükség nagy mahinátorokra, koordiátorokra, hadseregre és fegyverekre, az Ön világa ott él az emberek ösztönvilágában mindörökké. Olyan mint a vírus. Pusztít, lappang és újra felüti a fejét. Eddig mentális spanyol nátha volt, mostanában meg szellemi atipusos tüdőgyulladás.
Szép dolog és jó dolog, hogy ezt az asztrális hidat a Mária Valéria hidat a 2000. év után nem sokkal újra megépítik és átjárnak rajta az új évezred emberei - noha mi bármikor át tudunk kelni rajta. Még egy bizonyos Európai Unió is létrejön a Duna fölött áthajolva.
De elárulom - ez sem menti meg a lelkeket. Az Ön 1984-e és az én életem tanulsága mindenek fölött úr lesz és figyelmeztet mindenkit egy kis megállásra egy kis ücsörgésre egy kis meditálásra, javaslom hát Mr. Orwell ruccanjunk hát át. Ha történetem megnyerte tetszését, javaslom, hogy keljünk át Párkányba, nézzük meg él e még a vén órás, beülünk hozzá, előtalálunk egy két adomát és jó féle bort, majd az esti tücsökzenében visszasétálunk Nirvánába.
- Legyen hát, de utána a sztrapacskát sörrel én fizetem - emelte fel hangját komolykodva Mr. Orwell.
A két 1903-ban született úr szép lassan, kopogós léptekkel megindult Párkány felé a híd közepéről. Csak egy madár kapta fel a fejét a furcsa páros koppanásra, amint a Duna fölött középen átrepült a híd valaha volt kihűlt helyén, talán épp a vén órás háza felé vitte útja.
Csak egy madár - szólt a parton bámészkodó fiú társához.


Wirgand ötödike
Második lecke

Ki volt az a marha, aki családi körbe, napi szintre engedte lemenni azt az érzületet, hogy az emberek apróra kezükbe vehetik a dolgok irányítását? Sorozatfilmeket akarok, munkahelyi konfliktusokat, pártbefolyást és korrupciót, ígérgető hitszegő barátokat terelhető birkákat követelek. Most! Takarodjatok a szemem elől.
És ki az a Ray Bradbury? Mi az hogy olvashatóak a könyvei? Esztrád-átdolgozásokat akarok neonfénnyel és pornóbetétekkel és Bradbury nevét keverjék össze valami kopott kis kabarészínész nevével! Ki az az Orwell? Rájött, hogy a kommunizmus egyenlő a fasizmussal? Még arra is rá fognak tán jönni, hogy a népjóléti nyugati demokráciában tenyésznek a legnagyobb nácik, rendszerük a Gulággal vetekszik - náluk nagyobb nácik csak a Szovjetunió utódállamaiban és a volt csatlós országaiban vannak. Tiltsák be a gondolkodást az által, hogy mindenféle szakértők ezerféle baromságot nyomnak minden hullámhosszon gondolkodás helyett. Mobiltelefóniát és SMS kommunikációs életberendezkedést kérek! Higgyék azt, hogy van választék, higyék azt, hogy nem csak egy színt lát az a guvadt szemük. A legjobb tanítványaimat, akik elintézték hogy az emberek saját magukat kössék gúzsba és a szépség elől hanyatt homlok meneküljenek a terror mocskába üdvözülés céljából - hát ezeket fogom elveszíteni? Még mit nem. Kommandót a Földre de tüstént. Az ördög egy kicsit nem figyel oda, a legnagyobb és legkellemetesebb vérfürdőben hagyja ott a Földet, olyan klassz barátokkal mint a Führer meg a Viszarjonovics cárelvtárs és erre jön négy gombafejű rézhúrszaggató, meg jönnek a hippiek és a rock. Ráadásul már 40-50 éve él és virul. Az meg mi a lökött anyja? Szikla zene? Mi az a rock te nyamvadt brókerpalánta. Zene? Már megint ez a rettenetes közlési mód, hát belebolondulok ha hallom vagy akár róla hallok. Mi ez, a kaporszakállú titkos fegyvere? Dark metált erre a nyamvadt bolygóra fekete rémségekkel és hullaszaggal!
Vörös arcú felpaprikázott kedvű nagyember penderült ki az újonnan épült Kereskedelmi Központ díszes ajtaján, miközben menedzserasszisztens hölgyek és jogasszisztens ifiurak hada próbálta nyugtatni, púderezni, megitatni a nagyfőnököt.
- Hess a francba siserehad - üvöltött az elnök-vezérigazgató és beszállt legújabb limuzinjába, majd elhajtott kedvenc belvárosi pedikűröse felé.
- Mire újra ezen a bolygón járok, mindenki szépen és disztingváltan beszéljen mindenki biztosítson jóakaratáról, mindenki főnök akarjon lenni, minden beosztott beszarjon ha ránéznek, mindenki jólétet akarjon és közben mindenki szenvedjen, fulladozzon saját disztingvált szövegmocskától és soha ne érje el amit akar, ha elérte legalább egy újabb koszos fogkefét kívánjon amit sohasem kap meg, mindenki sok pénzt akarjon, mindenki lökje a vonat alá saját legjobb barátját ha az útjába áll, értve vagyok? - ordított a Sátán búcsúzóul a felfelé emelkedő kocsiablakon át, s mire bezárult a guruló palota ablaka, nagy búskomorság vett rajta erőt. A lefüggönyözött ablakok mögött, diktálásba kezdett shapirói deákjának.
- A demokráciában az emberek álmukban ugatnak. Mind ugatnak és négykézláb járnak, mert egyetlen vágyuk a rend és hogy eldobhassák agyukat. Működésem lényege, hogy egy szót ne szólj és hagyj mindent a maga útján menni. A Nagy Testvér egy hippi fantaszta. Az igazi nagy testvér ott van a fejekben, a gondolat úgy kezdődik, hogy szabadság, meg jólét, meg szeretet, meg minden - de a végén csak a vau-vau kell, az azonos gondolat és érzés, mert a szabadság fáj, görbe tükrök sorozatát tartja a nagyokos emberek elé. Azt hiszik, a sátáni élet merő borzalom. Holott - mint ez látható, - én egy disztingvált úriember vagyok. Csak ülök a Tejút kávézóban, csillagködöt pöfékelek, gemüdlich kevergetem-kavargatom kávécskámat ami persze fekete, finom metánt iszom és fejcsóválva látom az emberek önkéntes és felszabadult ordítását amint teljes egyértelműséggel és önként a Pokol felé vonszolják nyomorult belüket amint a jövőjükről álmodoznak. Mindenki ugyanazt ugatja és senki sem érti meg a szomszédját aki esetleg többet tud nála és lenne valami terve.
Így kéne hogy legyen - de valaki mindig belerondít.


Winamed zendvenedike
Álmok kertje

Mint mikor a sereg körletében álomra hajtod fejed az emeletes vaságyon, még el nem aludtál, de tudod, közeleg az éj, mi elvisz ebből az őrületből. Ez a köztes tudati lét, az egyetlen lét ebben a rohadt sorozott hadsereg nevű ganéjban.
És közeleg a félálom, elvisz, elvisz biztos helyre, haza, és nem érdekel a holnap.
Ha már Orwell is itt van velünk és érzendekkel kommunikál, járhatja a Sátán a Shapirót, meg a Földet is, fenyegetődzhet, érvelhet és sziporkázhat - tudom biztonságban vagyunk és házunk ragyog.
A Földnek nagyon bepancsoltak a Huszadik Században, most mégis van aki Aranykorról regél.
És egy bolond százat csinál.


Zsuh zebedike
A város

Az utca tágas volt és levegős. A házak falait növényszerűen kígyózó barázdák díszítették, építészetünk ismételten nagyot alkotott a városban. A kanyarulatok lágyak voltak és elvittek a metropolis minden irányába. Jómódú tisztességes polgár lévén, én is élvezettel tapostam a flasztert, munkából hazafelé tartva jó érzések töltöttek el.
- Hogy van Mr. Dwinn (vagy valami ilyesmi)!
- Oh köszönöm kérdését kedves Gwinn (vagy valami ilyesmi) - este részt veszek a Kisded-táplálási verseny 23. fordulójában, remélem két nap extra táplálási időt nyerhetek.
- Hát én bizony a "Testvérek Közt" című pelenkázási sorozatot nézem az agyvíziómban, lehet hogy jobban járok kegyednél.
Fütyörészve fordultam be házunk kapuján, hiszen mögöttem és előttem is jó kedvű polgárok tisztes sokasága vonult, - megbeszélték az aznapi híreket. Beszámoltak gyermeknevelési problémáikról és várták a pillanatot, mikor az újszülöttek megérkeznek. Leültem a szobámban, mit dolgos kezekkel alakítottam ily lakályossá és vártam a nagy pillanatot. Végre megérkezett. Kopogtak lakásom több ajtaján is és betoppantak a kicsikkel. Én azon nyomban ott termettem és rögtön helyükre vittem őket. Megetettem az ikreket - vagy húszat-harmincat, - aztán lementem alfába, és telefonoztam bátyámnak.
- Mi újság öreg harcos, hogy s mint - zengett az éteri üzenet. - Ó rendkívül jó napunk volt, útvonal-biztosítás közben belénk botlott két kwazargh, mi szépen komótosan levágtuk a fejüket és lábaikat, majd egyencsomagokba gyömöszölve átadtuk a Nyam-Nyam Húsipari Gyorsszolgálatnak, akik a megrakottság örömétől hajtva hangos dudaszóval szállították be az anyagot a hűtőházakba. Visszafelé két vadász és huszonöt szántóvető kért meg minket, hogy segítsünk áthidalni egy szakadékot, de sajnos nem engem ért az a megtiszteltetés, hogy lehajítsanak elsőre a mélység közepére, még várnom kell ezzel, vagy át kell kérnem magam a távgombászokhoz, esetleg szántóvető is lehetnék, de az élet ide irányított így hát boldog vagyok így is. Körülbelül húsz testvérünk töltötte meg a gödröt annyira, hogy átjöhessenek rajta a Nyam-Nyam szállítók, de végül sikerült.
- Hát ez pompás. Mi újság egyébként kedves testvér, az asszony hányat szült nálatok?
- Nálunk úgy tizenkettőt, nem tudom mi van vele, holnap majd érdeklődöm a portaszolgálatnál mi történhetett, esetleg frontátvonulás van, vagy ilyesmi.
- Ó nálunk 27 gyermek született, meg vagyok elégedve.
Másnap reggel Mr. Dwinn (vagy valami ilyesmi) felkelt és csak úgy meztelenül elindult a kijárat felé. Ne csodálkozzunk Mr. Dwinn (vagy valami ilyesmi) tettén, hiszen ő csak a feladatát végzet és teljesen józan. Este, mivel egyik lába beleszakadt egy gödörbe, szomszédai elfogyasztották és feldarabolták maradék húsát - így hát boldogsága teljes volt, mert teljesítette a genetikai parancsot: csoportosan fennmaradni. A társadalom megőrizte emlékét. Mivel soha nem tudta senki, hogy Mr. Dwinnek (vagy valami ilyesminek) hívják, őt csak a megtisztelő 3569-es rezgésszámú egyednek érzékelték és bátyja is boldogan törte ki a nyakát aznap este, hogy testével egy újabb gödörbe vonulva biztosítsa egy másik legendás hússzállító járat, a Hamm-Wamm visszaérkezését a városba. Az asszony: a Nagy Nővér is kitett magáért, 83 gyermeket szült a 7897. járat-vágat részére a Kutyapusztai szeméttelep 596. hangya-dombjának dicső városában így nem hiába zengett a rezgőkórus aznap este, mindenki úszott a boldogságban. A dicső diktatúra azóta is fennen regnál minden létező hangyabolyban.

Egy szép napon, Bob és Rob, a Megváltásipari Gyorsszolgálat két technikusa nagyon felönthetett a garatra, mert hyperűrjárművük beállítópultjára csak úgy rácsaptak kétszer két kézzel, mintha dobolnának s lazán kiadták a parancsot.
- Mars a Marsra (vagy valami ilyesmi).
- Te hülye. Mars a Földre. Vagy Föld a Marsra?... Mittomén....
Puhán eldőltek mint egy zsák. Az űrjármű nyekkent egyet, gurgulázott hármat, majd nekirugaszkodott és parittyakőként startolt el a Megváltásipari Gyorsszogálat raktár-űrállomásáról. Az arányméter ráadásul beszorult és összezsugorította őket, így hát nem csodálkozhatunk azon hogy véletlenül a Kutyapusztai szeméttelep 596. hangya-dombjának dicső bejárati tekervénye előtt landoltak ahol is úgy kb. 10 cm-es irdatlan nagy magasságból tekintettek le a megváltandó hangyadelikvensekre.
Lekászálódtak a fémlétrán, és mielőtt a földbegyökerezett lábú hangyák mind a hat lába felengedett egy kicsit, már be is nyomultak a járatokba. Az őslakosok éppen elkönyvelték egymás közt, hogy táplálék érkezett ingyen és bérmentve, már támadásba akartak lendülni amikor Bob és Rob lecsatolták a palackokat, és szétfújták a megváltógázt minden irányba amerre csak mentek. A támadásra lendülő csápok jelentését félreértették és sűrű mosolyok közepette visszaintegettek az éppen lebénulni készülő hangyahadnak. - Santa Claus is coming to town. Hello everybody! - énekelték fennhangon, miközben komótosan elindultak visszafelé.
- Te Bob, úgy érzem összeszorult a torkom, félek nem bírok ledönteni már egy decivel többet sem.
- Érdekes, neked összement a torkod, nekem meg felnagyult a látókám, az imént döngetett el mellettem egy elefántnál is nagyobb hangya. Tán már nem is kell egy decit se legurítanom, káprázik a szemem.
Összeszedték cókmókjukat és kitámolyogtak a levegőre. Nagy nehezen felmásztak a lépcsőkön miközben vagy tízszer visszacsúsztak, aztán ahogy jöttek úgy el is tűntek egy szemvillanás alatt. Csak a piaszag maradt utánuk.
A megváltógáz meglehetősen nagy hatást gyakorolt a hangyatársadalomra, úgyszólván végzeteset...
Először a 27-es járat dolgozói alakítottak szakszervezeti sejteket, majd a mozgalom átterjedt az egész bolyra. A gyermektáplálók napi csökkentett munkaidő-beosztásért kezdtek el harcolni, a harcosok közt egyre több lett a szolgálatmegtagadó, a herék inni kezdtek és minduntalan ki akartak kezdeni a királynővel. Végül kitört a forradalom, a királynőt megölték, a dolgozók nagy számban nemet változtattak, kuplerájok nyíltak, a lárvák éhen haltak. Pártokat alapítottak és egymást kezdték el nyüstölni. Demokratikusan megválasztották a miniszterelnököt, de mivel az nem akart többé gyereket szülni és a születésszám visszafogását állította a programjába - egyre kevesebb lett az utód. A dolgozók és harcosok nem cipelték be a talált ennivalót a hangyabolyba, hanem vagy eltivornyázták a mindennapos partikon (ahová sztárgázsiért fogadták fel a vacak kis pordombi tücsköket, - hogy La Fontaine-nek is üzenjünk valamit - vagy elcserélték bódító nektárra a méhekkel. A faodvakban sorra nyíltak a kocsmák és a hangyanépség egyre fogyatkozott. Kitört a demokrácia, győzött a szabadság - és kihaltak a hangyák.
A Marson.
A többezer éves Dwynnuxiagonalis értelmes hangyacivilizáció sorsa is ekkor pecsételődött meg, pedig a IX. Földi Mars Rover is éppen azon a területen fog mintákat venni a talajból 34 év múlva, ahol a fővárosuk volt.
Fuccs a kapcsolatfelvételnek.
A két derék gyorsszolgálatos büszkén jelentette a Jóistennek, hogy a Földet megtisztították mindenféle diktatúrától (merthogy félreszövegelték a koordinátákat, ráadásul a földi hangyák és termeszek tovább zabálták amit zabálhattak, már millió éve). Az Egy és Örökkévaló mélyet szippantott díszes veretes pipájából, - melybe nem tudni milyen eredetű füstölnivaló gyömöszöltetett - majd lazán végigsimította kaporszakállát és ekképpen szólott a mennyekből lefele:
- Lám a végén meghallgattatott.
Mi ebből a tanulság: sose bízd másra, ami igazán fontos.


Vitrend abadika
Csillogás

Traides becsukta szobája ajtaját. Még elgondolkodott egy kicsit a kulccsal való bezárás problematikáján és értelmén, majd legyintett egyet és átbaktatott a kopott kis bérház udvarán. Olcsón bérelte szerény szállását a pincékkel aláfurkált domboldalon Villámöle senkiföldjének számító negyedében, ahol mindenféle, dolgos, világtól elfordult ravaszdi népség vette be magát, de Villámöle városa türelmes volt polgáraihoz és vándoraihoz, mindenki élhette szerény kis életét, a nagyra törő terveket meghagyták a Gamydes más városainak.
A békénhagyottság állapotának eme kellemes elegyét Traides még mindig kevésnek tartotta, épp azon gondolkodott hogyan adja elő legújabb semmittevésének gyümölcsét: a Nem-tevés Templomának téziseit.
A sikátorok közt haladva csak a dombocskákat formázó utcaköveket figyelte, a nedvességtől csillogó kavicsrengeteget, a csillámló fényeket, az eső másnapos üzeneteit olvasgatta minden lépésnél. Dülöngélt rajtuk jobbra balra, felfigyelt egy-két távolinak tűnő hangra. Bár ott ordított, dübörgött, zihált az utca népe karnyújtásnyira tőle, a reggel robaja ott dobolt köpenyén, koponyáján, táskáján - de Traides távoli szférák hangjaként érzékelte mindezt. A hangok fényeket villantottak fel előtte, a fények daloltak és lágy suhanó árnyékot vetettek elméje fura szögleteiben. Megnyitotta a belső tér théta lejáróját, a zsebre tehető lyukat - ahogy hívei emlegették. Most elővette képzeletbeli naplóját, leült tudatának kényelmes zugában kedvenc hintaszékébe és diktálni kezdett nem létező íródeákjának - miközben ő maga testileg, thétán innen bukdácsolva, fájós bokával haladt egyre gyorsabban a piactér felé.
- Egyes pont: lassabban. Kettes pont: még lassabban.
Hármas pont: a gondolat amit kimondtak, megfogalmazódott, kiesett szülőszánk szegletéből, világra fordult, vagy agyunk falához csapódva átment egy tudatos, rögzíthető és rögzülő "halmazállapotba" - az van. Az többé nem ereszt. Azzal többé nem lehet kövezetet felmosni. Az már nem fér el nincsként a magát dölyfösen bölcsnek fogalmazó való életnek mondott, hazudott állapot szemétkosarában. Az már ott ólálkodik a berendezetlennek vagy mégoly berendezettnek napilevezényelt szobánk és életünk előterében.
Traides elesett. Éppen befordult egy sarkon és nem látta, hogy egy sietős léptekkel közeledő kereskedő szintén befordul vele szemben. A kufár szerint Traides egy kis trotty volt, akit nem kell kikerülni, aki előtt nem kell megtorpanni, anyagi valóját majd csak porrá zúzza az élelmeseknek (vagyis neki) dukáló vezérlő életcsillag elemi ereje. Hát porrá zúzta. Traides úgy pattant le a bugyogókereskedő páncélszerű pocakjáról, mint egy eltévedt éji bogár a kőfalról.
- Négyes pont: Add meg a bugyogókereskedőnek (és haverjának a Császárnak, no meg pszichopata ideológusának az államhatalomnak) ami a bugyogókereskedőé, mert eme rongykereskedőknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi történik valójában - motyogta Traides a porban.
- Te barom - vakkantotta a szatócskirály.
- Köszönöm - nézett fel rá Traides üdvözülten.
- Ötös pont: Le a hülyeséggel. Hatos pont: kötelező pihenőidőt, napfényes teraszokon beszűrődő zenével, minden hatodik pont megfogalmazása után - hiszen nehéz munka a gondolkodás.
- Hetedik pont: Miután a szakemberek és specialisták, továbbá a néptribunok, vezérek és járási portaszolgálatos agyú tudományos munkatársak nem tudnak értelemszerűen gondolkodni, olvasni és eseményt szemlélni, rendeletbe foglalandó: minden hatodik pont után nem árt ha a hetedik pont jön és minden szakértő kapja meg ezt körlevélben.
Még jó, hogy a rendőrhuszár-szolgálat őrparancsnokának hadnagyi rangban lévő vezényleti munkatárshelyettese (szolgálaton kívül) éppen arra sétált, különben Traides napestig ücsöröghetett volna a porban - így hát emberünk felsegítette ifjú hallgatónkat, leporolta ruháját és katonásan összegezte:
- No. Derék ifjú! Hát igyekezzék dolgára.
- Imádom ezt a bolygót - gondolta Traides, felállt képzeletbeli hintaszékéből és elindult képzeletbeli szobájának képzeletbeli terasza felé, hogy képzeletbeli díványára hajtsa párbeszédekben megfáradt képzeletbeli fejét.
Közben lépdelésnek nevezett mozdulatokkal egyébiránt megérkezett a piactérre.
Egy tekintélyes létszámúra felszaporodott társaság várta már, egy nagy hosszú asztal két oldalán - láthatólag csak rá vártak. Traides komótosan megindult a asztalfő felé, majd mikor elérte azt, teátrálisan megfordult, felkapta a keze ügyébe kerülő első kupát és égnek emelve elkiáltotta magát: - Még lassabban! Le a hülyeséggel!
Hatalmas ováció kísérte szavait.
- Kártérítést a kényszer-eladott nem önmegvalósító munkaerő árubabocsátásért, béren és fizetésen felül.
- Jeeeeee... - bégette a tömeg kissé álmosan. - Barátaim, harcostársaim a tedd-a-semmit tevésében, megfáradtam kicsinyt, így hát parába és alfába eszem-iszom, döntöm magam. - Bekapott pár falat húst, leöblítette jóféle veresborral, majd hanyatt vágta magát az odakészített hintaszékben és a semmibe révedve belekezdett a mibe is... ?
A naplóírásban visszament a negyedik pontig, és egy másik sikátorba fordult egy másik idősíkban. Így hát nem találkozott a kereskedővel, belefutott viszont a Lebbentő Huhogók körmenetes szertartásába. A Pópa-madár elébe toppant, széttárta másfél méteres karjait, középső és mutatóujját beakasztotta a szent üres légtérbe - és ezzel úgy megbabonázta Traidest, hogy ifjú barátunk menten tükörként állt elibe és lemásolva mozdulatait immár kettesben szárnyaltak a megfagyott semmiben, egymással szemben és a bizarrnak bélyegzett szertartás csúcspontját elérve, szférikus dallamokat adtak ki magukból, ellevitáltak kissé kelet felé, majd a fagylaltos üzlet tányérai fölé libegtek és szegény fagylaltosunk rémült tekintete által kisérrve vibrálni kezdtek. Persze fogta magát a sok piszok, lyukas zsebből kikívánkozó krajcár és sajtpapír és a Szent Gravitáció őnagysága segédletével hullani kezdett alá a szemét sűrű tömött sorban, a gyöngyöző jeges fagylalt poharak kellős közepibe. Több se kellett a Huhogók segéderőinek, felkapták a piszokkal teli fagylaltos kelyheket és szétszaladtak vele a szélvirág minden irányába ilyesféléket ordítva: Megnyílt az ég! Szent sarat adott nékünk! Lebbentők huhogjatok hát, térdre Madáranyátok előtt, közelg a Szent Szemét Vibrációs Fagylalttá nemesülésének órája, térjetek meg, huhogjatok és adakozzatok!
Nos az elhanyagolhaatatlan tény az, hogy a két méter hatvanra nőtt pópa-madár tényleg képes volt különféle terekben és dimenziókban kalandozni. Persze kölcsönösen leszarták egymást egyháza főpapjaival. Az már csak úgy van, hogy a Szentlélek nem kíván huhogást és semmi tohuva-bohut. Az csak úgy van és jön és elkerülhetetlen, ha elrendeltetett.
Traides átesett a Pópamadár dimenziós csakráin és lassan odahagyni készült a kicsi, szerény Gamydest. Találkozott hát a csakrazuhanás már-már legendák ködébe vesző nem létezőnek hitt élményével. A Szent Perc - gondolta Traides. Először megmagyarázhatatlan húzóerőt érzékelt a pópa homloka felől, majd úgy érezte szépen le fogják fejelni egymást. De nem. Az iszonyú koccanásnak saccolt pillanatban csengő-bongó hangot hallott, töpörödni kezdett és felgyorsult mint egy rakéta. Már iszonyú gyorsulást érzett, de még mindig csak a homloka felé haladt. Az ív mintha megmerevedett volna, a sebesség mintha egyre nőtt volna - de ők csak lebegtek egymással szemben semmi több.
Hirtelen elsötétült minden, kellemes kábulatot érzett és egy csúszdán suhant lefelé. vagy felfelé? nem tudta megállapítani. Az biztos, hogy átzuhant a pópa homloki csakráján, de hogyan és hová vitte útja - sejtelme sem volt. Elaludt.
Mikor magához tért, egy szobában találta magát. Lifegő vászondarabokat látott egy verandán, napfény és árnyék járta át a libbenő textilt. Egyik sarka, alól erős napfény villant a szobán át, felszaladt a falra, majd vissza. A padlón egy váza, benne virág. Álmos nyári délutánt saccolt. A váza árnyéka előbb állóképet rajzolt, majd szaladgálni kezdett a tágas üres szobában. Aztán újra szünet. Az egyik árnyékos sarokból, halk zene szűrődött elő, majd egyre erősödött. Lágy volt és mégis dübörgő. Tökéletesen közvetítette az elmondhatatlant, az egybeolvadást minden mással. Zárvány gyermekkorából, megkövült pillanat. Dallamos, fényes illatos, és körkörösen örök. Elpusztíthatatlan. Üzen