A rémkép valósága

(A totalitárius jövő víziója Orwellnél)

Hó esik és hevesen ver a jég zord fellegek alján,
villám lángol, az ég mennyköve csap le nyomán;
mégis a várost baj csak uraktól éri. A zsarnok
rabjává lesz a nép s nem veszi észre, miként.
Lassan emelkedik az, de utóbb már jaj, be nehéz őt
megfékezni; tehát éberen álljatok őrt!
(Szolón: Önkényuralom,
Franyó Zoltán fordítása)


„Totális” utópia

Mióta a világ létezik mindig is voltak csoportosulások. A csoportok törzsekké alakultak, melyek élén ott állt egy vezető, aki irányította a törzs többi tagját. Ahogy az időt sem lehet megállítani, úgy a csoportosulási igény sem fog sohasem megszűnni. Rengeteg olyan elképzelés született már, ami egy (ha lehetséges) még tökéletesebb világ megteremtéséről szól. Az ilyen ábrándkép lehet pozitív vagy negatív is, de alapvetően mindegyik ugyanúgy épül fel: központban van a vezető, aki irányítja és segíti az embereket, és van a nép, akiket irányítanak. Ez a két csoport közvetlen és kölcsönös kapcsolatban áll, tehát az egyik a másik nélkül nem létezhet.
A pozitív és negatív jövőkép között egy igen vékony határvonal létezik, sőt sokszor meg sem lehet állapítani a különbséget. Az egyetlen, ami segíthet a kérdés eldöntésében, az a nézőpontváltás. A vezetők szemével nézve a világ mindig is pozitív jövőkép, azaz utópia lesz. A nép szemével nézve pedig már nem olyan egyértelmű. Lehet utópia, ha tényleg boldogok az emberek, vagy lehet negatív utópia is, antiutópia, ha a világban az emberek teljes elnyomás alatt szenvednek. Ám, ha a vezetőség elhiteti velük, hogy boldog életet élnek és nem tudatosul bennük a szolgasors, akkor az egyensúly újból helyreáll és az utópia feltételei máris biztosítottak. Elsősorban az, hogy utópia vagy antiutópia válik egy rendszerből csakis a vezetőktől függ.
A totalitárius világ inkább nevezhető antiutópiának, mint boldog és tökéletes utópiának. E berendezkedés alapvető jellemzői C. J. Friedrich szerint: „totalitárius ideológia; egyedüli tömegpárt; a döntő uralmi eszközök fölötti rendelkezés; a tömegkommunikációs eszközökkel való rendelkezés; terrorisztikus rendőrségi ellenőrzés.” (Samu: Hatalomelmélet, 135.) Az ilyen világ vezetője senkivel és semmivel sem törődve egyedül a saját céljainak elérésért dolgozik. A történelem során sajnos sok hasonló törekvésű vezető bukkant fel, csak a legközelebbiek: Hitler vagy éppen Sztálin.
Sok ember azonban nem képes ilyen világban élni, ezért nyíltan vagy burkolva fellázad a rendszer ellen. Hasonló lázadó szellemű író volt George Orwell. Élete során mindig nyíltan és eltökélten harcolt az elnyomás és az elembertelenedés ellen. Regényei közül legnyilvánvalóbban az Állatfarmban és az 1984-ben jelenik meg ez a törekvés, bár az összes többi műveit és esszéit sem szabad elfelejteni. Az 1984-ben egy olyan világot ír le, ahol az emberek nyomorban élnek és egy vezető elit minden tettüket irányítja és ellenőrzi. Óceánia egy tökéletesített példája a totális berendezkedésnek. Ebben a regényben egy olyan világot írt le, amelyet figyelmeztető felhívásnak szánt. Orwell hitte, hogy „a totális diktatúrák kora felé haladunk – olyan kor felé, amelyben a gondolatszabadság eleinte halálos bűn lesz, aztán értelmetlen absztrakt fogalom. Az autonóm egyént el fogják tiporni, hogy nyoma sem marad.” (Orwell: Válogatott esszék, 128.) Úgy látta, hogy hasonló világ „alakulhat ki Angliában, ha megpróbálják Sztálint megtámadni.” (Booker: The Dystopian Impulse in Modern Literature, 69.) Sokan úgy gondolták, hogy az, amit Orwell elképzelt nem válhat valóra, bár mások úgy vélték, köztük Thomas W. Cooper, hogy „a legsúlyosabb veszély nem az, hogy 1984 közeleg, hanem sokkal inkább az, hogy más alakban már eljött, és mi nem is vagyunk ennek tudatában.” (Booker: The Dystopian Impulse in Modern Literature, 89.)
Igaz, hogy akkor, amikor a mű született igen valószínűnek tűnt, hogy egy hasonló világ, mint amilyet az 1984-ben Orwell megjelenített létrejöhet. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy képzeletbeli jövőkép. Egy olyan utópia (antiutópia), ami a megvalósulása pillanatában megszűnne létezni. Akár pozitív, akár negatív az elképzelt jövőkép, attól tökéletes, hogy nem valósulhat meg. Az utópisztikus vállalkozás saját magát semmisíti meg, mert amikor végrehajtást nyer a tárgya, akkor önmagától megszűnik az lenni, amit megcélzott. Ha azonban mégis emberi dimenzióba ültetik, akkor rémálommá válik a tökéletesnek képzelt világ.


A világ képe

Egyik legfontosabb dolog egy totális utópia létrehozásakor, hogy az a terület, amin az uralom kialakulhat a lehető legtökéletesebben el legyen zárva a külvilágtól. Alapvető, hogy se be se ki ne kerülhessen olyan információ, amely bármely oldalról nézve is ’nem kívánatosnak’ minősíthető. Ezért egy totalitárius világban olyan biztonsági rendszer kiépítése szükséges, ami meggátol minden információcserét, amin semmi sem szivároghat át. A külvilág kirekesztése azért fontos, mert a belső zsarnoki világ egy olyan más és kerülendő példát és viszonyítási alapot nyújthat, amelyet mindenképpen el kell kerülni. Ha nyilvánvalóan látható, hogy egyesek mennyivel jobban élnek, akkor miért is venne részt bárki egy olyan színdarabban, ahol a szenvedő fél szerepét kell, hogy játssza. Könnyen lázadások robbanhatnak ki és hamarosan tömeges szökések tehetik tönkre a gondos óvatossággal felépített ország egységét. Ám mindaddig, míg nem tud senki a külvilágról, addig nem is vágyik senki sem oda és a rend könnyen fenntartható.
A teljes elszigetelést először is jól védett határokkal és figyelő szemekkel lehet megoldani. Másrészt elkerülhetetlen a titoktartás azok részéről, akik tudnak valamit a másik világ létezéséről. Ezután ki kell alakítani egy a zsarnokság szempontjából is elfogadható világképet. Ez lehet ’a zsarnok uralja az egész világot’ című mesétől kezdve a gonosz és civilizálatlan szomszédokig szinte bármi. Csak arra az egyre kell figyelni, hogy a vezetők által kitalált ’tények’ elfogadhatóak legyenek, és hogy feltétel nélkül higgyen benne minden ember.
Orwell az 1984-ben nemes egyszerűséggel három részre osztotta a világot annak érdekében, hogy egy jól elszigetelt és jól védhető totális világot hozzon létre: név szerint Eurázsiára, Keletázsiára és Óceániára. A regény központjában Óceánia áll, amely mellékesen a legnagyobb területtel rendelkezik. A másik két ország csak említés szintjén jelenik meg, de korántsem elhanyagolható egyik szerepe sem a szövevényes hazugságok között. Azonban könnyen elképzelhető az a ’kis apróság’ is, hogy a világ nem így néz ki a Nagy Testvér korában. O’Brien is megemlíti: „Kirekeszthetjük őket a létezésből. Óceánia a világ.” (Orwell: 1984, 292.) Szinte bármi lehetséges, hiszen az emberek szempontjából csak az adott város és a szűk környezet fontos, és semmilyen más információ nem jut tudomásukra. Ezen túl még az is elképzelhető, hogy a Párt csak Angliát vagy annak egy részét uralja, de a totális világuralom sem kizárt. Mindenesetre a nép örömmel hallja, hogy mekkora terület ’részesei’ lehetnek és számukra a tudat illúziója tökéletesen elég.
Az így kialakított világkép azért is fontos, mert kell egy ellenségkép (egy bűnbak), akit lehet gyűlölni, és akit lehet okolni minden nyomorúságért. Nem utolsó sorban a zsarnok szempontjából ideális viszonyítási alapot nyújthat, mivelhogy az ellenség már csak elvből sem élhet jobban, mint Óceánia lakossága. A Párt egy soha véget nem érő háborút kreált, amiben soha sincs győztes, de folyamatos rettegésben és szenvedésben tartja a népet. Az így is kevés készletet felemészti, és nem mellékesen a haladást is meggátolja. „[A] háború csak a fogyasztási javak állandó hiányát s időnként egy-egy rakétabomba robbanását jelenti.” (Orwell: 1984, 205.) Másrészről tökéletesen felhasználható a rossz szomszédság példastatuálásra és megfélemlítésre is. A fogolynak kikiáltott emberek rendszeres felakasztásával az emberekbe nevelhető, hogy a Nagy Testvér nem tűr meg semmiféle ellenszegülést.
A teljes elszigetelés azért is szükséges, hogy a külső nagyhatalmi vezetők ne tudjanak beleszólni a totális diktatúra módszereibe. Ennek érdekében meg kell szakítani minden összeköttetést a külvilággal, meg kell akadályozni az árucserét és az összes közvetlen kapcsolatot a rendszeren kívüli és a rendszer burkában élő emberek között. Már csak ezért is lenne ésszerű egy szigeten berendezni a zsarnokságot, mert az még területileg is teljesen elzárná a külvilágtól a totális államot.
Az 1984-ben Orwell még csak említést sem tesz az országok közötti kapcsolatteremtésről. Az egyetlen névleges kapcsolat a szövetség, aminek létezése ugyanúgy megkérdőjelezhető, mint magáé a háborúé. Óceánia felépítése „feltétlenül szükségessé teszi, hogy külföldiekkel ne történjen érintkezés, kivéve – s csak megszabott mértékig – a hadifoglyokat és a színes rabszolgákat. Még a pillanatnyi hivatalos szövetségest is a legsötétebb gyanakvással figyelik. A hadifoglyoktól eltekintve, Óceánia állampolgára soha egy pillantást sem vethet eurázsiai vagy keletázsiai polgárra, s tilos számára az idegen nyelvek ismerete. Ha külföldiekkel érintkezne, rájöhetne, hogy azok is hozzá hasonló teremtmények, s hogy a legtöbb dolog, amit róluk hallott, hazugság. A lepecsételt világ, amelyben él, feltörhetne, s a félelem, gyűlölet és önelégültség, amelyek lelkiállapotának alapvonásai, elpárologhatnának.” (Orwell: 1984, 217.)


A piramis

Mint minden totalitárius világban úgy Óceániában is kialakult egy hierarchikus rendszer, amelynek a korlátjai nem léphetők át és nem változtathatóak meg. „Amikortól írásos emlékeink vannak, de valószínűleg már a neolit korszak végétől fogva, háromféle ember élt a világon: felül, középen és alul lévő.” (Orwell: 1984, 203.) Ez az egymásra épülő felépítés kikerülhetetlen, mert minden közösség számára fontos, hogy meglegyen mindenkinek a maga feladata, szerepe, ami a csoport működését segíti elő. Az már csak mellékes, hogy egyes személyek rangsorban feljebb kerülnek, mint mások. Mindenesetre törvényszerű, hogy mindig az lesz a központban, akiben megvan a kötelező uralkodási vágy, és aki rendelkezik egészséges mértékű akarattal, ami keveredik egy kis elvakultsággal. A csúcson álló személy minden helyzetben az alárendelt emberek fölött áll nem törődve az elnyomottak szenvedéseivel és legalapvetőbb igényeivel. Megnyerő beszédeivel és erőt sugárzó megjelenéseivel tömegeket képes megbabonázni és könnyedén ráveszi az embereket bármire.
Orwell művében a vezető személye nem ismerhető fel elsőre. Sokan gondolkodás nélkül a Nagy Testvért jelölnék meg vezetőnek, de nem ez a valóság. A műben az egyszerű emberek szemében egy valóságos isten, aki védelmezi, segíti őket egész életük során, és akinek a boldogságukat és a jólétüket köszönhetik. Ám ez csak a látszat. A tökéletes vezér alakja csupán az elnyomók által létrehozott eszménykép, amit az emberek félrevezetésére alkottak meg. A „Nagy Testvér az az álarc, amelyben a Párt a világ számára megmutatkozik. Szerepe az, hogy gócpontja legyen a szeretetnek, félelemnek és tiszteletnek, vagyis azoknak az érzelmeknek, amelyeket könnyebb egy egyén, mint egy szervezet iránt érezni.” (Orwell: 1984, 230.) A Nagy Testvér álarca mögé bújva a Párt bármit megtehet anélkül, hogy vállalná a nép nyomorba taszításának bármiféle felelősségét.
A Nagy Testvért mindenki ismeri, de még soha sem találkozott vele senki. Hogy lehetséges ez? Egyszerű, hisz a tömegnek az is elég, hogy a posztereken és a teleképen sugárzott műsorokban láthatják őt. Így jelen van életük minden pillanatában, de testi valójában egyszer sem jelenik meg. Az emberek számára ’ő’ „egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos, durva vonású férfi” (Orwell: 1984, 7), aki mindenről tud és bármit megtehet. Soha senki sem úgy gondol rá, mint egy önkényuralkodóra, hanem mint egy apára, aki terelgeti és tanítgatja a nyáját. Idealizált vezetővé válik, akit minden egyes ember olyannak képzel el, amilyen számára egy tökéletes vezető lenne, csupán a külső megjelenés adott. Ezáltal senki számára sem okozhat csalódást, mivel egy valós figura bármikor olyan dolgot tehet, ami nem nyeri el mindenki tetszését. Az elérhetetlen Nagy Testvér azonban mindig is olyan marad, mint amilyennek ők szeretnék, mint amilyennek elképzelték az elvtársak, vagy pontosabban amilyennek elképzeltették az elvtársakkal.
Igen ám, de ha nem létezik ez a bizonyos Nagy Testvér, akkor ki vezeti Óceániát? O’Brien egyértelműen állítja, hogy egy elit csoport, a Belső Párt tagjai irányítanak. Elképzelhető, hogy egy kisebb csoport vezeti a világot, bár a sok hataloméhes ember rövid időn belül fölfalná egymást és megint csak egy központi személy maradna a piramis csúcsán. Ugyanúgy lehetséges az is, hogy a vezetőnek kikiáltott személy teljesen cselekvőképtelen és a közeli tanácsadói látják el ’jó’ tanácsokkal, amit ő a sajátjaként közvetít. Bár így totális káosz lépne fel, mert mindegyik tanácsadó más-más nézettel rendelkezik és egymásnak teljesen ellentmondó utasítások születnének. Könnyen meglehet, hogy a ’nagy tisztogatások’ idején valóban létezett egy diktátor, aki az 1984-re kialakult világ alapjait megalkotta (talán a poszterek ténylegesen az ő képét mutatják), de ő halandó ember lévén elvesztette uralmát. Halála után a diktátor bizalmasaiból kivált a következő generációs önkényúr, aki tanulva elődjei hibáiból egy álarc mögé bújva megalkotott egy tökéletesebb világot. A regényből nem derül ki pontosan, hogy a Párt hogyan épül fel, de az valószínű, hogy a Belső Párton belül is van egy bizonyos hierarchia, ami alapján meg van határozva minden egyes tag szerepe.
Tehát a Nagy Testvér a puszta hatalom szimbóluma, akit (amit) lehet isteníteni, lehet önkéntes áldozatokat felajánlani számára és lehet az ő nevét harsogva menetelni a felvonulásokon. A másik oldalról nézve pedig egy tökéletes ’személy’ a valóság elfátyolozásához, valamint a remény és a boldogság illúziójának fenntartásához. Így, ha a Nagy Testvért emlegetjük, akkor inkább egy irányító szervezetre kell gondolnunk magára a Pártra – és nem egy emberre, bár sokkal valószínűbb, hogy létezik egy központi vezető. Minden ’rendfenntartó és ellenőrző’ testület a zsarnok nevében cselekszik, az ő parancsára, ezáltal – a Gondolatrendőrségtől kezdve a kémekig – mindenki a Nagy Testvér megfigyelőrendszerének apró, de nélkülözhetetlen egysége.
A másik előnye a ’képzeletbeli’ Nagy Testvérnek szemben a Párt tagjaival, hogy halhatatlan. A halhatatlan vezető hatalma sohasem rendülhet meg, mert az eszme megteremtője mindig ott lesz és ellenőrzi a törvények betartását. Sőt az ideológiába vetett hit sem fog kihalni, hiszen maga a hatalom jelképe is örök, így fel sem merül az emberekben a kétség, hogy a Párt nem valódi. Másrészről, ha változik a vezető, akkor változik az eszme is. Minden újabb zsarnok egy újabb részlettel változtatná az alapelveket. Az összes zsarnok elsődleges célja ugyanaz – a hatalom megszerzése és fenntartása – de ezt mindegyik másként akarja elérni. Lehet, hogy az addigi rendszer tökéletesen, vagy közel tökéletesen működik, de az akkor is az előző zsarnok világa és ezt nem engedheti meg magának egy vezető, aki mindenképpen azt akarja elérni, hogy csupán őt fogadják el egyeduralkodónak. Ezáltal az elvtársakban kialakulhat egyfajta bizonytalanság, ami megdöntheti az önkényuralmat. Hiszen, ha a tömeg azt látja, hogy az addigi elvek hamissá válnak és egy újabb jön helyette mindig, akkor miért is hinnének benne, mivel úgyis jön majd egy következő, amiben hinni kell. „Valamely uralkodó másikkal való fölváltása a hatalmi irányítás módosulását, megváltozását eredményezi.” (Samu: Hatalomelmélet, 51.) Azonban a halhatatlan bálvány megteremtésével ez kiküszöbölhető, és megteremthető a változatlan és örök hit, amiben nem rendülhet meg az emberek hite.
Mi lehet ugyan a Párt célja a hatalommal? Mi más, mint maga a hatalom, mint ahogy O’Brien is megfogalmazza: „A hatalom nem eszköz; a hatalom cél.” (Orwell: 1984, 290.) Milyen szépen is hangzik a potenciális diktátorok szájából, hogy ÉN az emberekért ezt vagy azt feláldozom és ezáltal megmentem és felszabadítom a népet. Ám ez csak egy lehengerlő erejű és lelkesítő szöveg, amit a tömeg könnyen elhisz. Végül úgysem a zsarnok szenved, hanem a hiszékeny tömeg, aki egy zsarnok megnyerő szavai hatására úgy küzd annak a céljai elérésére, mintha az a sajátja lenne. A műben a hatalom elsődleges célja „nem a dolgok, hanem az emberek fölötti hatalom” (Orwell: 1984, 294.), amit pusztán szenvedés okozása révén érnek el. Szerintük „[a] hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik.” (Orwell: 1984, 294.) Ez mindenképpen igaz is lehet, mert így egyértelműen megmutatják, hogy tulajdonképpen ki uralkodik kin. Egyszerűen bebizonyítják, hogy bármit képesek megtenni és fölösleges bárminemű ellenkezés is.
Hiába, hogy középen áll egy vezető csoport, de még neki is szüksége van olyan személyekre, akik közvetlenül a parancsaikat követik és azért dolgoznak, hogy mindenki pontosan betartsa. Általában ezek az emberek a kiváltságosokhoz tartoznak, akik a körülményekhez képest is jó viszonyok között élnek. Jóval kevesebb korlátozás vonatkozik rájuk és sokkal több jut nekik, persze csak ha eleget tesznek a zsarnok parancsainak. ők nem mások, mint a hatalmi rend fenntartói, akik megfigyelik, ellenőrzik az embereket, és ha szükségessé válik, akkor meg is ’gyógyítják’ azokat, akik valamilyen rendellenes viselkedést mutatnak. Az 1984-ben ezt a csoportot a Belső Párt képviseli. Orwell „a Belső Pártot az Állam agyaként” jellemzi, (Orwell: 1984, 230.) akik a Gondolatrendőrség és a minisztériumok vezető tisztségeit ellátó személyek.
Alapjába véve a Belső Párt tagjai a legelkötelezettebb hívei a Pártnak, hiszen a Belső Párt köreiben „a legerősebb a háborús hisztéria és az ellenség gyűlölete.” (Orwell: 1984, 212.) A legmegdöbbentőbb, hogy A Belső Párt tagjainak többsége tud arról, hogy a háborús hírek nagy része – vagy egésze – nem igaz, mégis – ezt figyelmen kívül hagyva – a duplagondol hatékony módszerének segítségével hisznek a Párt győzelmében. Lényegében ez a szint élvezi a legnagyobb szabadságot Óceániában. Elsődleges céljuk a Párt szeretete, de egyfajta összekötőkapocsként is tevékenykednek a Nagy Testvér és a Külső Párt tagjai között. Lelkesen és lelkiismeretesen hirdetik a le nem írt törvényeket, és bármit megtesznek ezen törvények betartatásáért. Mondhatni, hogy a Belső Párt sajátította el legjobban a duplagondol technikáját, hiszen ők azok, akik minden nap találkoznak a tényleges igazságok nagy részével és ők azok, akik irányítják a hazugságok terjesztését, mégsem vesznek róla tudomást.
Különös emberi tulajdonságként tartja számon a pszichológia, hogy egyes emberek szeretnek engedelmeskedni a nagyobb hatalommal bíró feletteseknek (lásd.: Milgram engedelmességi kísérlete). Vannak, akik szeretnek azzal takarózni, hogy parancsot követnek, ezáltal úgymond mossák kezüket és minden felelősséget a felettesre hárítva végrehajtják az utasítást akármennyire is elítélendő az. A Belső Párt tagjai a Nagy Testvér bűvkörében élve vakon engedelmeskednek, legyen szó akár megfigyelésről vagy akár kínzásról bele sem gondolva abba, hogy tulajdonképpen mit cselekszenek.
A műben O’Brien testesíti meg a Belső Párt egy jellemző tagját. ő szerepe az, hogy a lázadó hajlamú elvtársakat ’meggyógyítsa’ a Szeretet minisztérium fényárban úszó celláiban. Winston szemében egy apafigura, „valaki, akivel lehet beszélni.” (Orwell: 1984, 278.) Valójában O’Brien egy igazi zsarnok, akinek a szeme előtt csak a Párt célja lebeg, amiért bármit képes megtenni. Évekig figyelte Winstont, majd a letartóztatás után mindazt, amit megtudott a lázadóról szisztematikusan felhasználva megtörte és a rendszer engedelmes tagjává tette. Személye a műben inkább pozitívnak, mint negatívnak tűnik, holott a kínzást saját kezűleg vezette le. Winston szemében O’Brien egy barát, akivel lehet beszélgetni és ezáltal az olvasó számára sem tűnik fel lényének tényleges kegyetlensége, holott ő a rendszer végrehajtója, vagy ahogy ő saját magát nevezi a ’hatalom papja,’ akinek pusztán a hatalom az isten.
A következő szinten a már említett Külső Párt áll – a rendszer „keze” –, amelynek tagjai szintén a minisztériumokban dolgoznak, Talán az ő életük nevezhető a legszörnyűbbnek: romos lakónegyedekben élnek, és többnyire élelmiszerhiányban szenvednek. Ám ezek csak a külső és nyilvánvaló okai a szenvedésüknek. Életük minden percében ki vannak téve a Belső Párt folyamatos ellenőrzésének és elnyomásának. A születésüktől teljesen a halálukig figyeli őket a Párt, és pontosan meghatározzák, hogy mikor mit csináljanak, azaz mikor és hol dolgozzanak, munkaidő után milyen ’önkéntes’ feladatok végrehajtásában vegyenek részt, és hogy kivel házasodjanak össze. Ha esetleg valamelyikük nem tesz eleget az említett követelések bármelyikének, akkor könnyedén eltűnhetnek. Munkájuk elsősorban abból áll, hogy a Párt által megteremtett illúziót –a Belső Párt irányításával – létrehozzák, mint például az újság híreinek újraírása vagy a szükséges gépek karbantartása.
A Párt vezetői „[m]ég a legegyszerűbb párttagtól is elvárják, hogy serény, tevékeny, sőt: szűk határon belül értelmes legyen, ugyanakkor azonban hiszékeny és tudatlan fanatikusnak is kell lennie, akinek uralkodó érzelmei a félelem, a gyűlölet, a hízelgés és a győzelmi mámor.” (Orwell: 1984, 212.) Más egyéni érzelme nem lehet természetesen, csak az, amit a Párt engedélyez. Elkerülhetetlen, hogy hű legyen a Párthoz, minden személyes kapcsolatát megszüntesse, és folyamatos önkontrollt gyakoroljon. Ezen túl legyen helyes nézete és megfelelő ösztöne – amin szinte képtelenség uralkodni. A párttag élete: iskola, házasság, munka, egyletek.
A mű főhőse, Winston Smith is a Külső Párt tagja. A Párt legnagyobb sajnálatára nem hajlandó együttműködni és titkon a rendszer ellen cselekszik. Látszólag próbál a Nagy Testvér parancsainak és követeléseinek eleget tenni, de jól szabályozott arcizmai fátyla mögött lázadó gondolatok kavarognak. Majd egyre nyilvánvalóbban a rendszer ellen szegül, ami természetesen a bukását és ’meggyógyítását’ eredményezi. Legvégül újból egy megtört és engedelmes porhüvellyé válik, aki lelkesedik a Párt iránt. Az összes történést az ő szemével látja az olvasó, ezáltal az Óceániai helyzet torzítva jelenik meg. Főleg, mert Winston a rendszer ellen lázad és így a tények veszítenek a tárgyilagosságból.
A legalsó szinten a prolik vannak, akik az elkerülhetetlen, de mindig jelenlévő szemétnek tekinthetőek. „[A] Párt úgy vélekedett, hogy a prolik alsóbbrendű lények, akiket igában kell tartani, mint az állatokat, néhány egyszerű rendszabály segítségével.” (Orwell: 1984, 81.) Ez az embertömeg a rendszer számára csak azért volt fontos, mert ők dolgoznak az olyan ’piszkos’ munkahelyeken, mint a szénbányák vagy a gyárak. Úgy élnek a szegénynegyedben, mint a szabadjára engedett állatok. Törvényeik nem nagyon van, legalábbis nem olyanok, mint amilyeneket a Párt hozott létre. Egy külön kis állam az államban az ő negyedük, azonban a Párt őket is figyeli annak érdekében, hogy bármi a rendszer ellen irányuló ellentámadást csírájában elnyomja. Ez a fajta óvatosság azonban teljesen fölöslegesnek bizonyul, hiszen nekik eszük ágában sem volt fellázadni.
Más részről az ő életük is a Párt irányítása alatt folyik, hiszen a Párt határozza meg a munkahelyüket, az élelmiszeradagukat, és a szórakozási lehetőségeiket. „Nehéz testi munka, az otthon és a család gondja, a szomszédokkal való apró viszályok, mozi, futball, sör és főleg kártya töltötte ki életüket.” (Orwell: 1984, 82.) Pontosan olyan látszatot próbál fenntartani a Párt, hogy a prolik szabadok, de ez csak ámítás, hiszen hogyan lehetnének szabadok, hogyha jól elkülönítetten élnek a városok szélén. Ha a párttagokkal összehasonlítjuk az ő életüket, akkor tényleg szabadabbnak tűnnek, mert nem figyelik őket, és nem nyomorítják meg az ő életüket olyan szigorú módon. A prolikat ’kellemes’ tudatlanságban tartják, hiszen „A TUDATLANSÁG: ERő és A SZABADSÁG: SZOLGASÁG.” Így a prolik a szorgalmas igavonó állatai a rendszernek.
Winston azonban hiszi, hogy az egyetlen remény a Párt megdöntésére az, ha a prolik összefognak. Szerinte „[a]míg nem ébrednek öntudatra, nem fognak fellázadni, s amíg fel nem lázadnak, nem ébredhetnek öntudatra.” (Orwell: 1984, 81.) A proliknak még megvannak az emberi fajra jellemző érzések nagy része, ami miatt Winston úgy gondolja, hogy fellázadhatnak. Az azonban elfelejti, hogy a prolik jól is érezhetik magukat ebben a tudatlan szolgasorsban, ők a boldogságot választották a szabadság helyett, mint az engedelmes párttagok.


A minisztériumok

Minden nagyhatalmi vezetőnek szüksége van eszközökre, hogy elérje céljait. Ezen belül szükség van hírszolgálatra, rendfenntartó egységekre, ellenségképre és egy a zsarnok számára megfelelő gazdasági szint létrehozására. Természetesen az már nem számít, hogy mindezek az eszközök csakis az uralkodó rendszert segítik és az emberek igényeit és szükségleteit nem elégítik ki.
Orwell regényében a Párt a céljait a minisztériumok segítségével éri el. A Párt tagjai a négy meghatározott minisztérium „között szétosztották a kormányzás egész apparátusát: az egyik az Igazság minisztérium, amelyhez a hírszolgálat, a szórakoztatás, az oktatás és a szépművészetek tartoztak, a másik a Béke minisztérium, amely a háborút intézte, a harmadik a, amely a törvényeket hozta és a rendet tartotta fenn, a negyedik a Bőség minisztérium, amely a gazdasági ügyekért volt felelős.” (Orwell: 1984, 10.) Nem lehet nem észrevenni, hogy a minisztériumok nevei igencsak ellentmondásban állnak tényleges feladatköreikkel. „A Béke minisztérium háborúval foglalkozik, az Igazság minisztérium hazugságokkal, a Szeretet minisztérium kínzással, s a Bőség minisztérium éheztetéssel.” (Orwell: 1984, 239.) Ez a nyilvánvaló ellentmondás az elvtársak számára egyáltalán nem feltűnő, legalábbis azért, mert nem tudják, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkoznak a minisztériumok.
A Béke minisztérium elsődlegesen a háborús helyzet létrehozásával és fenntartásával foglalkozik. Orwell regényében az ellenség személye igazán nem számít, hiszen az lehet akár Eurázsia vagy éppen Keletázsia: ami igazán fontos, hogy van ki ellen harcolni. Az pedig, hogy az ellenség folyamatosan változik és az emberek tudomást sem vesznek róla az a rendszer által kidolgozott duplagondol technikájának köszönhető. De miért is kellett ezt a kettősséget kialakítani? Miért nem elég az, hogy Óceánia csak az egyik országnak az ellensége, és a másikkal állandó szövetséget köt? A regényből ez sajnos nem derül ki. Talán ez is annak a bebizonyítása, hogy a Nagy Testvér hatalmát kérdés és bárminemű ellenkezés nélkül elfogadják az emberek.
A háborúnak az egyik fontos feladata, hogy az emberek szenvedéséért és nyomorúságáért legyen kit okolni. Ezt a rendszer vezetője könnyen el tudja érni „a bűnbakok megjelölésével, az ezek elleni gyűlölet táplálásával és megsemmisítésükre buzdítással.” (Samu: Hatalomelmélet, 134.) Hiszen, ha a zsarnoknak sikerül elhitetni az emberekkel, hogy egy külső csoport miatt nincs például elég étel, akkor senkinek sem fog az eszébe jutni, hogy igazából a zsarnok az, aki mindazt a szenvedést okozza számukra. Így ha van ellenség, akkor van bűnbak, és ha van bűnbak, akkor az igazi bűnös elbújhat, sőt ha ügyesen igazgatja a dolgokat, akkor még hasznot is húzhat belőle. Ez történik a regényben is, de Orwell ezen a ponton nem áll meg és még tovább megy. Az emberek olyan háború miatt élnek nyomorban, ami nem is létezik igazán. Mi bizonyítja ezt? Először is az, hogy az ellenséges és a szövetséges ország személye folyamatosan változik. Ami természetesen nem lenne lehetséges, ha igazán szembenálló nagyhatalmakról lenne szó. A másik, hogy egy háború igencsak kockázatos lenne a Nagy Testvér számára, mivel akkor fenn áll annak a veszélye, hogy el is veszítheti a háborút és akkor az egyeduralom megbukik. Ezen túl, nem veszíthet soha azért sem, mert akkor az emberek hite meginog és elpártolnak a vezetőtől. Hiszen, ha egyszer azt ígéri a népnek, hogy győzedelmeskedi fog, akkor egy esetleges vereség hatására az emberek bizalma megtörik, és elfordulnak tőle.
A másik oka a háborúnak az is lehet, hogy „jó pár ember boldogabb háború idején, mint békében, feltéve, hogy személyében nem érinti túlságosan erősen és közvetlenül a tényleges harcokkal járó szenvedés.” (Russell: A hatalom és az egyén, 36.) Mondhatni már teljesen az emberekbe ivódott a harc, közel az élet értelme lett. Persze ez így nem igaz, mert csak általánosítás, de mindenképpen van benne valami. Orwell megemlíti az 1984 ben hogy egy gyűlöleten és félelmen alapuló világ fennmaradhat. Ez lett az alapja Óceánia egész világának is. Hiszen O’Brien is megmondja, hogy az ’ő’ világuk „a gyűlöletre épül. A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh a diadalmaskodás és a megalázkodás.” (Orwell, 1984, 294.) Egy ilyen világba tökéletesen beleigazodik a soha véget nem érő háború.
Másrészről az emberek azt nem tudják, hogy a háború soha sem fog véget érni: bennük a megtévesztő propaganda fenntartja a reményt. A tömeg számára fontos, hogy szilárdan higgyen abban, hogy a Nagy Testvér győzni fog és hogy hatalma megdönthetetlen. Soha sem történhet meg az, hogy egyszer is elveszítse a harcot, mert mint már kifejtettem – az az uralom elvesztéséhez vezetne. Elég csak azt elhitetni az emberekkel, hogy a zsarnok sohasem szenved vereséget; de úgy is kiküszöbölhető, hogy vagy kedvező híreket terjesztenek a nem létező háborúról, vagy úgy hogy a vereség hírét nem engedik az emberek fülébe jutni. Valamint fenn kell tartani a reményt, miszerint a következő csata alkalmával a győzelem biztos és már nem kell sokat várni és az egész háború véget ér és jön egy jobb élet.
Nem mindenkit olyan könnyű becsapni, ezért fontos, hogy a látszatot fenntartsa a Párt. Nem elég, hogy a telekép folyamatosan ontja magából a háborús híreket, hanem ettől sokkal kézzelfoghatóbb és egyértelműbb bizonyítékokra is szükség van. Erre tökéletesen megfelelnek a bombatámadások. Igaz, a Párt tagjait sohasem éri közvetlen veszély, hiszen a műben többször is van utalás arra, hogy bomba robban London területén, de mindig csak a prolik negyedében, akik pedig – a Párt szemében – nem számítanak. „A naponta Londonra hulló rakétabombákat valószínűleg magának Óceániának a kormánya löveti ki, ’csak azért, hogy az embereket rettegésben tartsa.’” (Orwell: 1984, 170.) A másik pedig az erődemonstrációnak is felfogható akasztások, melyek rendszeresen láthatóak a Győzelem téren, ahol hadifoglyoknak kikiáltott embereket akasztanak fel, míg a lelkes tömeg őrjöngve tolong és ordibál.
A háborúnak van egyetlen egy ’pozitívnak’ nevezhető hatása, mégpedig a technikai fejlődés – bár ez is csak névleges. Minden, amit a tisztogatások után találtak fel az elsősorban a háború megnyerését szolgálja. Így ha bárminemű kutatás is folyik a Belső Párt berkein belül az elsősorban a Nagy Testvér céljainak elérését szolgálja és nem az emberek jólétét. „Még technikai fejlődés is csak akkor következik be, ha eredményeit valamiképpen fel lehet használni az emberi szabadság csökkentésére.” (Orwell: 1984, 213.) Más oldalról a háború az oka annak, hogy Óceánia polgárai nem éppen ’luxuskörülmények’ között élnek. A háború miatt kevés az élelem, nincs elég használati cikk – hol a borotva hiányzik, hol a cipőfűző – és ez az oka annak, hogy az elvtársak folyamatos nélkülözésben és nyomorban élnek.
A regényből világosan kiderül, hogy nem azért kell az elvtársaknak szenvedniük, mert a háború érdekében fel kell áldozniuk a jólétüket, hanem azért, mert ez a hatalom érdeke. A Párt a háborút, arra használja fel, hogy a megtermelt fölösleget eltüntethesse, és ezáltal áruhiányt hozzon létre. „[A] háborús erőfeszítéseket mindig úgy tervelik, hogy azt a fölösleget eméssze fel, amely a lakosság elemi szükségleteinek kielégítése után marad fenn.” (Orwell: 1984, 211.) Ez egy szépen megalkotott körfolyamat. Az emberek dolgoznak, mert valamivel le kell őket kötni, de mivel sokan dolgoznak viszonylag gyors ütemben árufölösleg lép fel. A fölösleget arra is lehetne használni, hogy megteremtsék a megfelelő életkörülményeket, de ez nem egyeztethető össze a Nagy Testvér törekvéseivel. Így mi marad? El kell tüntetni valahogy a fölösleges árumennyiséget. Erre tökéletes a háború. Mi történik tulajdonképpen az áruval: teljesen lényegtelen. A szüntelen hadiállapot pedig ezt a folyamatot a végtelenségig ki tudja nyújtani.
Ennél a pontnál át is nézhetünk egy szomszédos intézménybe, a Bőség minisztériumba. Nem elég, hogy folyamatosan kevés árucikk található, még a fogyasztható ételek fajtáját és mennyiségét is korlátozza a Párt. Csupán két dologhoz lehet korlátlanul hozzájutni – bár ezt az alacsony fizetés megakadályozza – a Győzelem ginhez és a Győzelem cigarettához. Ez a két dolog is csak azért érhető el, mert ártalmas és kellemesen bódult és magatehetetlen állapotban tartja az embereket. Ezen kívül az étel szinte nem is emberi lénynek való. Majdnem minden mesterséges úton előállított és íztelen, és természetesen mindenkinek ez jut, bár a Belső Párt tagjai valószínűleg ebben az esetben is kivételesek. Egy átlagos egyenebéd: „pirosas-szürke gulyás, egy darab kenyér, egy cikk sajt, egy bögre Győzelem-feketekávé és egy szacharintabletta.” (Orwell: 1984, 58.) Ehhez természetesen szabadon lehet venni gint, aminek olajos az illata, és olyan maró íze van, mint a salétromsavnak. Ez a kosz(t) legfeljebb arra elég, hogy ne haljanak éhen az emberek, de azért a ’kellemes’ éhségérzet mindig elkísérje őket. Ilyen ételek mellett nem is csoda, hogy Winstonnak a fekélye nem akart javulni, ami később a feketepiacon szerzett normális ételek hatására szinte teljesen begyógyult. Mondhatni egyetlen különlegességnek számító csokoládé sem olyan, mint amilyen valójában, és nem elég, hogy rossz ízű, de még a mennyiségét is folyamatosan csökkentik, vagy inkább növelik (?).
A másik minisztérium, az Igazság minisztérium „elhalmozza Óceánia polgárait újságokkal, filmekkel, kézikönyvekkel, teleképműsorokkal, színdarabokkal, regényekkel.” (Orwell: 1984, 51.) Fontos feladataként a hírszolgálat, a szórakoztatás, az oktatás és a szépművészetek vannak megjelölve. Ez még elfogadható is lenne, de sajnos mindezek a Párt szempontjából egy kicsit mást jelentenek.
Először is nézzük a hírszolgálatot. A Párt egy igen okos szerkezetet fejlesztett ki, ami a város szinte minden sarkát behálózza kezdve a magánlakásoktól a munkahelyeken át a terekig mindent. Ez a telekép nevű szerkezet nemcsak műsor közvetítésére képes, hanem az emberek megfigyelését is lehetővé teszi a nap huszonnégy órájában. A szerkezet nem kapcsolható ki legfeljebb lehalkítható – bár a Belső Párt tagjai ki is kapcsolhatják egy rövid időre –, folyamatosan ontja magából a híreket a háborúról, a Nagy Testvér diadalairól és sikeres jóslatairól, valamint háborúra buzdító propagandafilmeket és indulókat sugároz. A totális rendszerekre jellemző „az információk torzítása, egyoldalú közlése vagy a nyilvánosságra hozatal megakadályozása által, s ehhez kapcsolódhat – egyszerűsítve – a hazugságok terjesztése a tömegkommunikáció útján; szélsőséges formában pedig a gyűlöletkeltés, a közgyűlölet tárgyának megjelölése és indoklása, valamint a bűnbakképzés.” (Samu: Hatalomelmélet, 75.) Ez az egyoldalú hírközlés kitölti az emberek minden percét és az elvtársak összes gondolata a körül forog. Egyoldalú, mert mindig a Párt igazságát közvetíti, és a Nagy Testvér örök tévedhetetlensége érdekében bármit megtesz a Párt. Nemcsak a statisztikai adatokat hamisítják meg, hanem a múlt meghamisítására is képesek napról napra.
A Párt még az idő fogalmát is képes megváltoztatni. Számukra az idő egy változtatható állandó, amit a Nagy Testvér jelenléte teljesen kitölt. „A föld olyan idős, mint mi ( a Párt), nem idősebb. … Az ember előtt nem volt semmi. Az ember után, ha egyszer esetleg kipusztul, nem lesz semmi.” (Orwell: 1984, 292.) A Párt szerint semmi sem létezik, hacsak nem ők uralják. A történelmet és egyben a múltat is egy a kényük-kedvük szerint változtatható eszköznek tartják, amivel az óceániai lakosságot megtéveszthetik és meggyőzhetik a Párt mindenhatóságáról. Szerintük „[a]ki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” (Orwell: 1984, 274.) Ez a jelmondat a teljes és végtelen uralom titka. Ha az éppen uralkodó párt képes elérni, hogy a múlt is csak az ő hasznukat szolgálja, akkor képesek lesznek örökké uralkodni és övék lesz a jövő is. Tehát a múlt ténylegesen már nem létezik, hiszen amit az emberek múltnak hisznek az csupán a Párt által teremtett mese, amiben a főhős a Nagy Testvér. Először a történelmi tényeket törölték el, majd az így keletkezett üres foltokat betöltötték a Nagy Testvérről szóló kitalált tényekkel. Ezeknek az áltörténelmi tényeknek köszönhetően a nép tudatában úgy él a Nagy Testvér, mint egy örök lény, aki mindig is ott volt a hatalmon, és aki mindig is hatalmon marad.
Másrészről azért is fontos, hogy eltöröljék a múltat a vezetők, mert akkor az emberek előtt nem lesz ott az évezredek alatt megszerzett tudás, ami esetleges lázadáshoz vezetne. A felkelés oka egyszerű: az emberek látnák, hogy évekkel korábban milyen körülmények között éltek elődeik és látva saját életüket mindenképpen a régi világot választanák és elmozdítanák a vezetőt a helyéről. Ha nincs múlt, vagy csak egy homályos és elrettentő kép él az emberek fejében, akkor nem is tudják, hogy mennyivel jobb életük lehetne. „Hogyan is érezhetné valaki mindennek az elviselhetetlenségét, ha semmiféle emléke nem volt arról, hogy a dolgok egyszer másképp is voltak?” (Orwell: 1984, 69.) Ezáltal nem is küzdhetnek az ellen, amit ők boldog és szabad világnak hisznek.
A totális világokban a vezető egyik fontos tulajdonsága, hogy képes előre megjósolni bizonyos csaták végkimenetét, vagy esetleg a következő hónapban mekkora mennyiségű új terméket gyártanak, nem is beszélve a x éves tervekről, „pontosan kifejezi a nép szükségleteit, prófétaként előre látja a történelmi eseményeket.”(Samu: Hatalomelmélet, 69.) Azonban – mint tudjuk – ez képtelenség, mivel igen nagy eltérések mutatkozhatnak a tények és a megjósolt tények között. Mit lehet tenni? El kell hitetni az emberekkel, hogy rosszul emlékeznek és az ’új’ adat az, amit megjósoltak, tehát sikeres volt a termelés, sőt néha még túl is teljesítik a tervben megadott adatokat. Ehhez nem kell más, mint újraírni az újságokban a híreket, valamint a statisztikai adatokat és úgy kell tálalni az egész hírt, mintha mindig is így lett volna. Igen, ez így eléggé nehézkes és sok munkával jár. Azonban még mindig megéri a Nagy Testvér szempontjából, mert így mindig igaza van és rendelkezik azzal a nem lebecsülendő tulajdonsággal, hogy képes jövőbeli eseményeket előre látni. Ez a tömeg szemében meglehetősen imponáló és egy idő után már természetes és egy esetleges tévedés nem fér bele. Bár megjegyzem a duplagondol áldásos hatása teljesen kiküszöböli a csalódást és könnyedén megoldja a helyzetet. Szorosan ide tartozik az, hogy a vezető tévedhetetlen. Az esetleges tévedés minden nyomát el kell törölni és meggyőző hazugsággal kell helyettesíteni. Hiszen „egy tévedés bevallása … egy csapásra megtörné a csalhatatlanságnak azt a varázsát, amely hivatalát körülveszi.” (Arendt: A totalitarizmus gyökerei: 467.)
A telekép szerepe a hírek közvetítésével nem ér véget, hiszen kell egy hatékony eszköz, ami felszítja az emberekben a háborús lelkesedést. Ennek érdekében folyamatosan kell sugározni a harcra buzdító indulókat, és erősíteni kell az ellenség utálatának érzését a nép szívében. Jó példa erre a Két Perc Gyűlölet. Ennek állandó főszereplője az éppen aktuális ellenség, valamint Emmanuel Goldstein – akiről később kívánok szólni, mert véleményem szerint az ő alakjának szerepe nem a háborúval kapcsolatos, hanem a lázadók leleplezésével. Ez a műsor mérhetetlen erejű gyűlöletet vált ki minden emberben. Így ahelyett, hogy a Nagy Testvért vetnék meg az emberek az elnyomás miatt, inkább a fenyegetően masírozó katonákat szidják. Így minden ellenséges érzelmük egy helyre összpontosul, pontosan oda, ahova a Párt akarja.
Itt át is térhetünk az Igazság-minisztérium másik feladatára, az oktatásra, mivel ez a műsor oktatja és neveli is az embereket arra, hogy hogyan kell jó elvtárs módjára viselkedni. Az oktatás már gyermekkorban megkezdődik. Azért is fontos, hogy minél korábban elkezdjék a fiatalok tanítását a megfelelő szellemben, mert az ő agyuk sokkal fogékonyabb a külső hatásokra. Ezen kívül a gyerekek már a Nagy Testvér ideológiáján nőnek fel, ezért fel sem merül bennük semmiféle kétely. A gyermekek oktatásával a Párt által létrehozott szervezetek foglalkoztak, mint például a Kémek. A gyerekeket „módszeresen nevelték… kormányozhatatlan kis vadakká, de úgy, hogy még ez sem ébresztett bennük hajlamot a Párt fegyelme elleni lázadásra. Sőt: imádták a Pártot, s mindent, ami kapcsolatban volt vele. ” (Orwell: 1984, 31.) Bármelyik gyerek egy kis oktatás után képes volt még saját szüleit is a halálba küldeni. Azért is veszélyes a gyerekeket fiatal korban ilyen szellemben nevelni, mert ők még a feljelentést is játéknak veszik. Teljesen beléjük ivódik ez a szellem, és később felnőttkorukban ez lesz a világ legtermészetesebb dolgainak az egyike.
Az oktatáshoz tartozik még a jelszavak megtanulása és tökéletes elfogadása, természetesen anélkül, hogy bárki is megértené az eredeti jelentésüket. Ilyen például a „NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART” (Orwell: 1984, 7.), Ez a legegyértelműbb szlogen, mivel ez folyamatosan figyelmezteti az embereket, hogy ’ő’ ott van, mindent lát, mindenről tud. Egyúttal jelzi azt is, hogy senki sem a maga ura, hanem a Párt, a rendszer tulajdona. Ám, ha egy hű párttag szemével nézzük a dolgot, akkor igen megnyugtatóvá válik maga a tudat is, hogy egy mindenható lény szemmel tart mindenkit. Természetesen csakis (!) azért, hogy megvédje őket bármiféle rossztól.
Ezen kívül ott van a sokatmondó jelmondat hármas: „A HÁBORÚ: BÉKE, A SZABADSÁG: SZOLGASÁG, A TUDATLANSÁG: ERő. ” (Orwell: 1984, 10.) Ha sokat ismételgetjük ezeket a jelmondatokat, akkor ténylegesen is egyenlővé válik a két szó jelentése. Egyszerű tanulási folyamat révén az emberek agyában két ellentétes jelentésű fogalom eggyé válik. Bár idővel, mikor már senki sem fogja ismerni a szavak tényleges jelentését, akkor valóban azonossá válnak a szópárok. Ám mindezekben már ott van maga a kulcs is a megoldáshoz. Ez a három töményen tartalmazza a Párt által létrehozott látszatvilág alappilléreit. Mit is jelentenek ezek a jelmondatok tulajdonképpen?
„A háború: béke.” Ha csak magát a szavak jelentését nézzük, akkor egyszerűen arról van szó, hogy azért háborúznak, hogy béke legyen. Ez már magában felborítja az egyensúlyt, mert hogyan lehetne béke, ha háború van. Maga az állítólagos Testvériség által megfogalmazott Könyv szerint „[az] olyan béke, amely valóban állandó, ugyanaz lenne, mint az állandó háború.” (Orwell: 1984, 220.) Azaz teljesen mindegy az emberek szempontjából. De mi is van ténylegesen a szavak mögött? A háború tulajdonképpen azért van, hogy elhitessék az emberekkel azt, hogy azért élnek nyomorúságos körülmények között, mert fel kell áldozni a jólétet a győzelem érdekében. Így senki sem fog fellázadni az életkörülményeik és az elnyomás miatt, mert hisznek a háború fontosságában és jótékony következményeiben, főleg hogy néha győzelemről is kapnak híreket. Tehát a határokon belül béke van… a háború miatt.
„A szabadság: szolgaság.” A szlogen csupán azt sugallja, hogy ne akarjon senki se szabad lenni, mert az nem más mind maga a szolgaság. Miért akarja a Párt ezt a jelmondatot az emberekbe sulykolni? Az emberi faj mindig is arra törekedett, hogy szabadságot élvezhessen, és ne kelljen senki másnak az uralma alatt – annak a céljainak az eléréséért élni. A totalitárius világok egyértelműen az elnyomáson és az egyén szabadságának elvonásán alapulnak, ám ez összeegyeztethetetlen az emberi törekvéssel. Ennek érdekében minden egyeduralkodónak létre kell hozni egy olyan hazugságrendszert, ami elhiteti az emberekkel, hogy ők tulajdonképpen szabadok. Úgy is el lehet érni, hogy beleégetik az emberek agyába azt, hogy a szabadság nem az, amire ténylegesen vágynak, mint ahogy a regényben is történik. A másik módja pedig az, hogy elhitetik az emberekkel azt, hogy ők tulajdonképpen szabadok. A jelmondat még ezt is magába foglalja. Elég arra gondolnunk, hogy az elvtársak nem szolgáknak, hanem inkább boldog részesének érzik magukat egy tökéletes rendszerben. Mivel nem szolgák ezért egyértelműen következik: szabadok. Egyszerű és meggyőző.
„A tudatlanság: erő.” Mármint kinek? A Nagy Testvérnek mindenképpen. Elég, ha az emberek nem tudnak arról, hogy mi történik körülöttük és már mindjárt nagyobb hatalommal és szabadsággal rendelkezik a Párt. Ha egyszerűen a szavak tényleges jelentését nézzük, akkor ez a jelmondat azt jelenti, hogy ha valaki nincs a tudás birtokában, akkor erőssé válik. Ez természetesen nem igaz, mivel inkább hasonlít ez a hozzáállás a strucc effektushoz, miszerint ha én nem tudok valamiről, akkor nem is létezik. Tehát, ha az emberek tudnának arról, hogy a Nagy Testvér csak rongybábuként rángatja őket, akkor biztosan föllázadnának, de mivel a Párt gondosan figyel a tényleges igazság visszatartására, ez sohasem történhet meg. Ha az emberek az összes Párt által kreált szlogent megtanulják, sőt el is hiszik, akkor a rendszer szinte már sebezhetetlen és örök lesz.
A harmadik fontos feladata az Igazság-minisztériumnak a szórakoztatás, persze ez is egy kicsit mást jelent a Párt értelmező szótára szerint. Számukra a szórakoztatás egyenlő a szabadidő irányított eltöltésével. Végül is az emberek kedvük szerint eltölthetik a szabadidejüket, hiszen vannak közös kirándulások, vitacsoportok, valamint fölolvasások. Bárki bármikor elmehet a Közösségi Központba egy kis asztaliteniszt játszani, vagy bárki csatlakozhat a Sportbizottsághoz vagy éppen az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetséghez. Ezeken kívül rendszeresen szervez a Párt önkéntes (!) tüntetéseket, valamint spontán (!) örömnyilvánításokat és megmozdulásokat. Az már csak mellékes, hogy mindez csak azt a célt szolgálja, hogy a Párt az embereket lefoglalva burkoltan tovább oktasson az Angszoc szellemében. Így ha munka után van egy kis szabadidejük az elvtársaknak, akkor sietnek részt venni valamilyen programban. Természetesen a részvétel nem kötelező, de fölöttébb gyanús, ha valaki nem vesz aktívan részt a programokban. „[H]a a párttag nem dolgozik, nem eszik vagy nem alszik, akkor valamilyen közös szórakozásban vesz részt, olyasmit csinálni, amiből arra lehetett következtetni, hogy valaki magányra vágyik, vagy éppen céltalanul sétál: meglehetősen veszedelmes dolog volt.” (Orwell: 1984, 93.) Ha valakit azon kapnak, hogy megpróbál kibújni a részvétel alól, akkor az számíthatott a Gondolatrendőrség látogatására. Az úgynevezett sajátélet a Párt szemszögéből veszélyes és megengedhetetlen, mivel az esetleges üres perceikben az elvtársak elgondolkodhatnának a rendszer tényleges működésén és fellázadhatnának.
A Pártnak meg kell akadályozni minden olyan szerveződést, amit nem ők hoznak létre. Miért? Egy olyan szervezetnek saját szabályrendszere lenne, saját vezetővel, és saját értékrendszerrel. Ez megengedhetetlen, mivel egy ilyen csoportosulás már egy újabb kis királyságot alakítana ki a felsőbbrendű rendszerben. A szerveződés központi alakja a csoport számára egy hasonlóan fontos vezető lenne, mint a Nagy Testvér, aki így nem ’a’ vezető lenne, hanem csak egy vezető. Így a totalitárius világ összeomlana.
Végül a szépművészet ellenőrzése az, amit még hivatalosan megemlít a Párt az Igazság minisztérium feladatai között. Igen fontos feladatuk, hogy könyveket írjanak és átírjanak. Az átírás annyit takar, hogy a régi irodalmi műveket az újbeszél szavaival átdolgozzák. „Chaucer, Shakespeare, Milton, Byron – csak újbeszél változatban létezik majd, ami azt jeleni, hogy nemcsak más lesz írásainak értelme, mint ma, hanem éppen az ellenkezője.” (Orwell: 1984, 62.) Sőt a prolik számára külön írnak regényeket, újságokat, dalokat, zenét és verseket. Létezik külön osztály, amelyik a pornográf irodalommal foglalkozik – aminek olvasása csupán a prolik ’kiváltsága’. Ami érdekességnek számít, hogy a dalokat és verseket gépiesített eljárással írják.
Az újbeszél alapelve az, hogy minden olyan szót, amit eretneknek tekinthető egyszerűen eltörölnek. Azonban ez még nem fedi teljesen a lényegét, mivel az elérendő cél az, hogy a lehető legkevesebb szó maradjon meg. Mint ahogy Syme megfogalmazza: „[m]i pusztítjuk a szavakat,… nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is” (Orwell: 1984, 60.) Rövid időn belül minden dolgot, érzelmet csak egyféleképpen lehet kifejezni. Egy idő után már egyetlen párttag sem fogja tudni, hogy valaha is volt valamilyen más jelentése az adott szónak. Orwell példájával élve, olyan szó, mint ’rossz’ nem fog létezni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem tudják majd valamire azt mondani, hogy rossz, hanem egy kis csavarral fejezik ki. Hiszen a ’jó’ megmarad, amivel ki lehet fejezni ugyanúgy a rosszat egyszerűen egy tagadószó beiktatásával. Így a ’rossz’ ’nem jó’ lesz, ami közel sem egyezik meg jelentésben. A ’nem jó’ nem azt fejezi ki, hogy rossz csak azt, hogy nem jó: vagyis nem rossz… bár nem is jó.
Legvégül nem szabad megfeledkezni egy elkerülhetetlen intézményről, a Szeretet minisztériumról. Ez a minisztérium végzi el az egyik legfontosabb feladatot, név szerint az emberek megfigyelését és az esetleges „hibás egyedek” meggyógyítását. Mint már korábban említettem a Párt feltalálta a teleképet, ami műsorok sugárzására és az emberek megfigyelésére is alkalmas. A telekép segítségével a Gondolatrendőrség a nap minden percében szemmel tartja a párttagokat és ha valamilyen rendhagyó viselkedést produkál valaki, akkor rögtön cselekszenek és elkülönítik a potenciális lázadót. Ez a ravasz szerkezet lehetővé tette azt is, hogy még az arc legapróbb rándulásait is észleljék, ami már elég a letartóztatáshoz. Óceániában az ember sohasem tudhatja, hogy „egy adott pillanatban éppen megfigyelik-e.” (Orwell: 1984, 8.) Így még az a lehetőség sem maradt, hogy egy szokásos időpontban ténylegesen azt tegyék, amit szeretnének.
Ezek a szerkezetek mindenhol ott vannak, bár nem ez az egyetlen megfigyelési forma. A Gondolatrendőrség folyamatosan járőrözik az utcákon, és helikopterekkel állandóan köröznek a város felett. Miért? Óceániában nincs törvény, nincs mit megszegniük, akkor vajon miért kell az embereket folyamatosan megfigyelni? Pusztán csak arra figyel a Párt, hogy még véletlenül se tudjanak az emberek szervezkedni a Nagy Testvér ellen. Már a csírájában elfojtják a negatív gondolatokat és új, megfelelő gondolatot plántálnak az emberek fejébe. Ám a Gondolatrendőrség figyelő szemei sem vehetnek észre mindent, ezért belenevelik az emberekbe a bizalmatlanságot olyan szinten, hogy még a családjuk bármely tagját is képesek bármikor feljelenteni az első gyanús jelre. Az emberek félnek egymástól és minden köteléket megszakítanak egymással, mert attól tartanak, hogy valaki feljelenti őket. Ezen túl már csak a Nagy Testvér iránt érzett végtelen szeretet miatt is tartanak azoktól, akik az elhajlás legkisebb jelét is mutatják.
Már korábban megemlítettem Emmanuel Goldstein nevét a Két Perc Gyűlöletettel kapcsolatban. Goldstein a Testvériség nevű szerveződés vezetője, aki azt tűzte ki célul, hogy megdönti a Nagy Testvér uralmát. A Két Perc Gyűlölet állandó szereplője, és hasonlóan, mint az éppen aktuális ellenséget, mindenki utálja, és teljes szívéből megveti őt. Egyértelmű, hogy Goldstein a Párt szempontjából egy kiiktatandó személy lenne, és meg kell győzni az embereket arról, hogy mindenki, aki a Testvériség pártjára áll az bűnös és nem való a rendszerbe. Ha egy kicsit jobban átgondoljuk a dolgot, akkor egyértelművé válik, hogy a Testvériség nem létezik egyáltalán. Ez akkor tűnhet fel az olvasónak, amikor Orwell először ír a Két Perc Gyűlöletről. Azt írja, hogy Goldstein „több újbeszél szót (használ), mint amennyit egy párttag használni szokott a mindennapi életben.” (Orwell: 1984, 19.) Egy a rendszer ellen lázadó ember miért használná valaha is azt a nyelvet, amit a Párt alkotott meg? Valószínű, hogy maga a Párt az, aki megalkotta a Testvériséget annak érdekében, hogy leleplezze a lázadókat. Ez azt is megmagyarázná, hogy miért használja Goldstein az újbeszél szavakat. A Párt nem engedi azt, hogy az elvtársak olyan beszédet hallgassanak, ami a rendszer által megalkotott alapelvekkel nem összeegyeztethető. De még más bizonyíték is található. Például az, hogy a teljes körű ellenőrzés és hírszolgálat ellenére még nem kapták el a Testvériség vezetőjét, vagy hogy az általános utálat ellenére még mindig vannak olyanok, akik továbbra is csatlakoznak a Testvériséghez. Mindez egyértelműen mutatja azt, hogy a Testvériség, csak csali. A lázadók elhiszik, hogy igazán létezik és elkezdenek titokban kutatni utána. Ámde ahelyett, hogy egy ellenállási szervezethez jutnának inkább a Gondolatrendőrség karjaiba futnak.
Tehát kiegészítve mindazt, hogy a telekép folyamatosan figyeli az elvtársakat, és, hogy ott van a Gondolatrendőrség is a kémekkel, helikopterekkel és mikrofonokkal. A szomszédokban és a munkatársakban, sőt még saját családtagjaiban sem bízhatnak. Az egyetlen menekülési lehetőség, a Testvériség is csapdának bizonyul. Mindezzel szinte teljes körűnek nevezhető az ellenőrzési rendszer, ám egy fontos még kimaradt: a duplagondol. Az elvtársaktól elvárták, hogy „valami butítóan szűk hazugságketrecbe zárkózzék; jobb esetben afféle önkéntes cenzúra működött már-már minden agyban.” (Orwell: Válogatott esszék, 120.) A duplagondol módszerét arra találta ki a rendszer, hogy ha véletlenül valamilyen ellentmondás mégis a napvilágra kerül, akkor se tűnjön fel senkinek. „Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani, egyidejűleg két egymást kizáró vélemény birtokában lenni, tudva, hogy ellentmondanak egymásnak és mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát s közben mégis igényt tartani rá, … elfelejteni valamit amikor felejteni kell, azután ismét emlékezni rá, amikor arra van szükség, majd azonnal ismét elfelejteni, s ezenfelül még ezt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben is.” (Orwell: 1984, 42.)
Feltétlenül zavarbaejtő. A duplagondol egyfajta „valóságszabályozás”, mely igen kifinomult gondolkodási módot követel, de mégis előfeltétele a tudatlanság és gondolkodáshiány is. Tudni kell hozzá gondolkodni, mert ez egy tudatos tevékenység, tudni kell az embereknek a saját agyukat becsapni. Ám a gondolkodáshiány is szükséges, mert ez a módszer a feltétlen elfogadáson alapul. Ha a Párt azt mondja, hogy x igaz, akkor y t gyorsan elrejtik agyuk legsötétebb sarkába és utána feltétlenül hiszik, hogy x igaz, mert a Nagy Testvér azt mondja. Hogy miért igaz x és miért nem igaz y az már teljesen mindegy elég csak elfogadni. Két teljesen ellentétes dologról képesek azt állítani a párthű elvtársak, hogy egyenlő, mint például a feketefehér. Ha a párt azt állítja, hogy a fekete a fehér és a fehér az fekete, akkor mindenki el fogja azt hinni. Egy idő után már senki sem fogja tudni, hogy mi tényelegesen az igazság, a szavakhoz nem fog tényleges jelentés társulni és mindenki azt a jelentést fogja társítani hozzá amit a Párt mond. A duplagondol magába foglalja bűnstoppot is, ami olyan képességet jelent, hogy az emberek képesek megakadályozni saját magukat abban, hogy bármiféle eretnek gondolat megfogalmazódjon az agyukban.
Mi van akkor, ha mégis valakiben megfogan a bűnös gondolat? Akkor nem marad más, mint a Szeretet minisztérium egyik cellája. Winston álmában sokszor megjelenik a „Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség” (Orwell: 1984, 31.) mondat. Winston ezt a megváltás helyének véli, az elérhetetlennek tűnő jobb jövő helyszínének, ahol nincs tovább szenvedés és nélkülözés. Ezzel szemben a valóság borzasztó és kegyetlen. Az örökké világos hely maga a Miniszer, ahol a lázadó személyeket ’meggyógyítják’ éheztetéssel, veréssel és kínzással. A misztikus hely, ahol soha sincs sötétség, a hely, ahol mindenre fény derül. Valóban ezen a helyen mindenre fény derül, de nem úgy, ahogy Winston képzelte.
Mikor a Párt, azaz a Párt egy végrehajtója O’Brien, úgy gondolta, hogy Winston nem megfelelő magatartása nyilvánvalóvá és véglegessé vált, akkor egy váratlan pillanatban letartóztatta a Gondolatrendőrség és a Szeretet minisztérium egyik cellájába zárták. „Magas, ablaktalan, ragyogó fehér porcelánfalú cellában volt. Rejtett lámpák hideg fénnyel árasztották el a helyiséget, s halk szünet nélküli zümmögés hallatszott. ” (Orwell: 1984, 251.) A cellában ténylegesen bűnös, vagy bűnösnek vélt elvtársak várakoznak arra, hogy ’meggyógyítsák’ őket. A cella minden falán egy telekép található, amiből egy hang minden apró mozdulatra rákiált az elgyötört rabra. A ’beteg’ elvtársak lelki megtörése itt kezdődik. „A zümmögő hang és a változatlan fehér fény elgyengítette, valami ürességérzés támadt a fejében.” (Orwell: 1984, 264.) A rabok teljesen elvesztik az időérzéküket, és még azt sem tudják, hogy huszonnégy órája vagy csak öt órája vannak-e a minisztériumban. Nem hagyják őket enni, inni és pihenni, és folyamatosan az jár a fejükben, hogy bármely pillanatban megjelenhet az őrség, hogy elvigye őket a további kínzás következő helyszínére.
„Ezen a helyen semmit sem érez az ember, csak fájdalmat és a fájdalom előzetes tudatát.” (Orwell: 1984, 264.) A lelki gyötréshez hamarosan testi kínzás is párosul eleinte folyamatos verésekkel, majd fájdalmas kínvallatásokkal. Orvosok figyelik a rabokat, nehogy olyan mértékben megverjék őket, hogy belehaljanak, hiszen nem az volt a cél, hogy megöljék a lázadókat, hanem az, hogy ténylegesen a rendszer engedelmes tagjává alakítsák át őket. Az állandó és tervszerű verések után már a fájdalom lehetőségének legapróbb jelére a rabok bármit bevallanak, még azt is, amit nem tettek meg. Mind a bátor fogadalmak mind a vakmerő elképzelések hiábavalóak, a ’kitartó’ verés mindenkit megtör. „Mindig öt-hat fekete egyenruhás ember kínozta egyszerre. Néha ököllel, néha gumibottal, néha acélrúddal, néha csizmával.” (Orwell: 1984, 266.) Winston többször alkudozott magával, hogy igenis ezt az egy ütést még kibírja, ám a gumibot és a csizma hatásos fegyver a kitartás ellen. A verések közötti idő általában ájult tehetetlenségben teltek, Winston számára, az események egybefolytak és a verések végtelen hosszúnak tűntek. A kínvallatások célja az, hogy mindazt, amit a Párt előírt bevallják a rabok, akár tényleg megtették, akár nem.
A kínvallatás után köv