A tegnapi tegnap keresése.
A történelmi emlékezet elvesztése és a totalitárius ideológia George Orwell 1984 című regényében
 
1984- utópia vagy szatíra?

Orwell regényét gyakran sorolják a negatív utópiák sorába, Aldoux Huxley: Brave New World, és Jevgenyij Zamljatyin: Mi című regényeivel együtt. Definíció szerint a negatív utópia a hagyományos utópiák progresszív jövőképét rémálomszerű jövővízióval helyettesíti, az eljövendő aranykor mítosza helyett a jelen torzképét vetíti a jövőbe.  Mind a pozitív, mind a negatív utópia kiindulási alapja a jelen adott rendje; ez a rend projektálódik egy hasonló rendszerű pozitív világrendbe, vagy egy negatív előjelű kifordított jelenparódiába.
Az utópia nem-helye (ou-topos – l. Thomas Morusnál) valóság és fikció határán helyezkedik el; az adott valóságban gyökerezve vetíti ki annak pedagogikus-progresszív célzatú pozitív, vagy szatirikus-figyelmeztető negatív árnyékát.
Orwell 1984 című regényének korábbi recepciójában gyakori elem a prófécia, jövendölés mozzanata, annak boncolgatása, hogyan is láthatott a szerző ennyire élesen a jövőbe. Bernard Crick, az 1984 kritikai kiadója élesen elhatárolja magát a profetikus értelmezéstől, és hangsúlyozza, hogy a regény szatirikus-parodikus jelen-és múltábrázolás ; Orwell maga “parody”(szatíra) műfajként határozza meg; “it’s a novel about the future – that is, it is in a sense a fantasy, but in the form of a naturalistic novel…[It is] intended as a show-up of the perversions to which a centralized economy is liable, and which have already been partly realized in Communism and fascism…Totalitarian ideas have taken root in the minds of intellectuals everywhere, and I have tried to draw these ideas out to their logical consequences.”
Az 1984 kelet-európai recepciója igazolja, hogy mennyire nem fikcióként, sőt inkább dokumentumként olvasták a kommunista totalitárius rezsimek túlélői. Czeslav Milosz írja az 1984-ről: “Orwell fascinates [East Europeans] through his insight into details they know well; they are amazed that a writer who never lived in Russia should have so keen a perception into it’s life.”
Nem célom a regény motívumainak és epizódjainak a második világháborús Anglia, náci Németország és Szovjetunió történeti valóságában való visszakeresése. Csupán az emlékezés – felejtés dialektikájának felvezetéséhez tartottam szükségesnek az utópia-paródia/szatíra viszonyának ilyenfajta meghatározását. Orwell államában tulajdonképpen nem történik semmiféle 1948-ban elképzelhetetlen kollektív agymosás, csak mesterségesen felgyorsul a felejtés ritmusa, egy hivatalos emlékezet megszilárdítása érdekében.
 
A felejtés médiumai

Emlékezés és felejtés ugyanazon jelenség két aspektusaként működik a társadalomban: a múlthoz való viszony két oldala. Múlt egyáltalán azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele. A múlt feltartóztatásának, rekonstruáló rögzítésének különféle médiumokban zajló folyamata az emlékezés; e tevékenység hiánya a Múlt egykedvű átfolyását eredményezi a Mába, tehát épp Múltként való megsemmisülését: felejtést. Ahhoz, hogy az ember viszonyba léphessen a Múlttal, ennek ilyenként kell tudatosulnia. Ennek két feltétele van: létezniük kell a múlt nyomainak, a rá vonatkozó bizonyítékoknak, másrészt a bizonyítékoknak jellegzetes különbségeket kell felmutatniuk a Mához képest. “Aki a Mában már a Holnapra tekint, megőrzi a Tegnapot a nyomtalan eltűnéstől, és emlékekkel cövekeli ki.”  A múltat az emlékezés rekonstruálja.
 “Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is: aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”- így hangzik a Párt jelmondata az 1984-ben. O’Brien és Winston párbeszéde a Szeretet-Minisztériumban:
- A te véleményed szerint, Winston, a múlt valóságosan létezik? […] Létezik a múlt ténylegesen a térben? Van valahol itt vagy másutt egy szilárd tárgyakból álló világ, ahol a múlt még történőben van?
- Nincs.
- Akkor hát hol létezik a múlt, ha egyáltalán létezik?
- A feljegyzésekben. Le van írva.
- A feljegyzésekben? És?
- Az emlékezetben. Az emberek emlékezetében.
- Az emlékezetben. Akkor rendben van. Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét. Tehát uraljuk a múltat. Igaz?
- De hogyan vethettek véget annak, hogy az emberek emlékezzenek? – kiáltott fel Winston, pillanatnyilag ismét megfeledkezve a számlapról. – az emlékezés önkéntelen. Rajtunk kívül álló dolog. Hogy uralhatjátok az emlékezetet? Az enyémet sem uraltátok!
- Ellenkezőleg – felelte – te nem uraltad. Ez juttatott ide. Azért vagy itt, mert megbuktál alázatosságból, önfegyelemből. Nem voltál hajlandó meghódolni, ami pedig a józan ész ára. Inkább akartál őrült, egyszemélyes kisebbség lenni. Csak a fegyelmezett elme láthatja a valóságot, Winston. Te azt hiszed, hogy a valóság valami objektív, külső, önmagában létező dolog. Azt is hiszed, hogy a valóság természete magától értetődő. .Mikor becsapod önmagad, azt gondolva, hogy látsz valamit, feltételezed, hogy mindenki más is ugyanazt látja, mint te. Én azonban azt mondom, Winston, hogy a valóság nem külső dolog. A valóság az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Nem az egyének agyában, amely tévedhet, és minden esetben hamar el is pusztul, hanem a Párt agyában, amely kollektív és halhatatlan. Bármi is az, amit a Párt igaznak tart, az igaz. Lehetetlen a valóságot látni, ha nem a Párt szemével néz az ember. Ez az a tény, amelyet meg kell tanulnod, Winston. Véghez kell vinned önmagad megsemmisítését, s ehhez meg kell erőltetned az akaratodat. Meg kell alázkodnod, hogy meggyógyulhass.”
 A regény fókuszába helyezett értelmiségi konfliktusa ebben a párbeszédben egyéni emlékezet és a Párt képviselte Hatalom kollektív emlékezetének összeütközéseként, illetve az objektív valóság és a valóság mint konstrukció (hatalmi konstrukció) felfogásának konfliktusa.
Látszólag egyszerű séma alapján működik ez a konfliktus: a hatalom múlt-uraló kollektív emlékezetével szemben Winston egyéni emlékezetével megpróbál kívül kerülni az ellenőrzésen és ellenállást gyakorolni. A probléma azonban bonyolultabb, mert árnyalni kell a fenti fogalmakat, mégpedig a kollektív emlékezet halbwachsi, illetve a kulturális emlékezet valamint a kommunikatív emlékezet assmanni fogalmainak bevezetésével.
Halbwachs  központi tétele az emlékezés társadalmi meghatározottsága. Az emlékezet a szocializálódás folyamán tapad az emberhez. Bár mindig az egyén az, aki emlékezettel »rendelkezik«, az emlékezőképesség mégis kollektív produktum. Eszerint a “kollektív emlékezet“ kifejezés nem metaforikusan értendő. Kollektívumok ugyan nem »rendelkeznek« emlékezettel, de meghatározóan befolyásolják tagjaik emlékezetét. Egy meghatározott személy egyéni emlékezete kommunikációs folyamatokban való részvétele révén épül ki. A különféle társadalmi csoportokba való beleszövődés az- a családtól a vallási és nemzeti közösségig -, ami az egyéni emlékezet kiépülését működteti. Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn; ha ez utóbbi megszakad, illetve ha a kommunikációban közvetített valóság vonatkoztatási keretei változást szenvednek vagy akár elenyésznek, a következmény: felejtés. (Halbwachs az emlékezés keretelemzését készítette el, Goffman frame-jei mintájára.” Bizonyos emlékek elfelejtése vagy eltorzulása szintén azzal a ténnyel magyarázható, hogy a szóban forgó keretek időről időre változást szenvednek.”)  .
Halbwachs számára fontos az egyéni és kollektív emlékezet megkülönböztetése. Az emlékezet abban az értelemben egyéni, hogy benne az egyes kollektív emlékezetek mindig páratlan módon kapcsolódnak össze: az egyéni emlékezet a legkülönfélébb csoportokhoz kötődő kollektív emlékezeteknek s ezek mindenkor sajátos kapcsolódásának a színtere
Assmann tovább árnyalja a Halbwachs-féle kollektív emlékezetet: kommunikatív és kulturális emlékezet, az emlékezet kétfajta keretének megfelelően.
A kommunikatív emlékezet a közelmúltra vonatkozó emlékeket öleli fel, olyan emlékeket, melyekben az ember a kortársaival osztozik (jellemző példa a nemzedéki emlékezet: történetileg tapad a csoporthoz, az idők során keletkezik, és a hordozóival együtt elenyészik) Ez a közvetlen tapasztalati horizont a tárgya a történelmi kutatások újkeletű ágának, az Oral Historynak, amely nem a történész bevett írásos dokumentumaira támaszkodik, hanem szóbeli megkérdezéssel tesz szert emlékekre. Az Oral History vizsgálódásai megerősítik azt az állítást, hogy az eleven emlékezés még írásos társadalmakban sem terjed nyolcvan évnél távolabbi múltba. 
A kulturális emlékezet a múlt szilárd pontjaira irányul. Benne sem képes megőrződni a múlt mint olyan. A múlt itt szimbolikus alakzatokká alvad, ezekbe kapaszkodik az emlékezés (intézményesített mnemotechnika). A kulturális emlékezet szempontjából csak az emlékezés, nem a tényleges történelem számít. Úgy is mondhatnánk, hogy a kulturális emlékezet a tényszerű múltat emlékezetes múlttá s így mítosszá alakítja.

Winston és O’Brien múltat vitató párbeszéde Hatalom és egyén múlthoz való viszonyának olyan ellentétét tematizálja, melyet a fentebb meghatározott fogalmakkal lehet kifejteni.
A hatalom a kulturális emlékezet totális kontrollját valósítja meg; egy mítoszstruktúrájú emlékezeti normával szemben eltöröl minden más emlékezeti formát. Ennek legszembeszökőbb formája a múlt nyomainak eltörlése. Ez a tevékenység egyrészt lehetetlenné teszi, hogy az állandóan változó struktúrákból maradványok maradjanak fenn, melyek egy másik múlt bizonyítékaiként, valamiféle “objektív valóság-darabokként” vétózhatnák meg a Pár radikálisan felfogott kognitív valóságkonstrukcióját. Másrészt a valóság észlelési kereteinek gyors változtatásával egy mesterségesen létrehozott állandó jelent teremt, mely nem tud történelemmé sűrűsödni, mivel az állandó változás megakadályozza a múlt leülepedését, azt, hogy nem-jelenként elhatárolódjék a jelentől. A totális kontroll nem elégszik meg a bizonyítékok és dokumentumok (egy lehetséges történelem nyersanyaga) megsemmisítésével, hanem a gondolkodás, az emlékezet működésének ellenőrzésére és szabályozására törekszik. Az emberek közti kommunikáció totális ellenőrzésével megakadályozza, hogy alternatív kommunikatív emlékezet alakulhasson ki a társadalomban; a kommunikatív emlékezet elsorvadásával pedig egyfajta strukturális amnéziát idéz elő az egyéni emlékezetben. Ehhez járul még a duplagondol elvének állandó emlék- és észlelet-átstrukturáló agyi folyamata, mely a nézőpont és értelmezési pozíció folyamatos változtatásával skizofréniaszerű mentális állapotot idéz elő társadalmi méretekben. A kulturális emlékezet egyeduralma a maga ciklikusan ismétlődő állandó jelenével felejtést idéz elő mind a kommunikatív, mind pedig az egyéni emlékezetben, mely lineáris történelem-struktúrájú, és a múlt elhatárolásával alapítódik.
Winston múlt iránti érdeklődése önmagában ellenállás a felejtés, az örök jelen ellen; Assmann “kontraprezentikus emlékezet” fogalmával írható le, csak még radikálisabban: Orwell államában tabu az egyéni emlékezet, ezért önmagában kontraprezentikus és hatalomellenes.
Az emlékezés médiumai ugyanazok, mint a felejtésé; az eltérő eredmény az eltérő használati módokból következik. (Természetesen vannak kitüntetetten felejtést, illetve emlékezést szolgáló médiumok.)
Peter Burke  szerint a társadalmi emlékezet alapvetően annak szervezési módja által meghatározott; ilyenképp annak hagyományozási médiumai fontos szerepet kapnak az emlék-anyag kiválogatásában és rendezésében. Burke az emlékezet hagyományozásának hat médiumát különíti el: a szóbeli hagyományt, az írott történelmet, a memoárt, dokumentumokat és képeket, a kollektív emlékezetrituálékat valamint a földrajzi és szociális tereket.
Óceánia társadalmi emlékezetére alkalmazva két újabb médiummal egészítem ki a sort: a Test emlékezetével meg a Nyelvvel mint az emlékezés illetve felejtés médiumaival.
 
1. A szóbeli hagyomány

A szóbeli hagyomány mint tapasztalati horizont a kommunikatív emlékezet verbális háttere. Az Oral History, mint említettem, nagy jelentőséget tulajdonít az emlékezés e médiumának. Hasonlóképpen Winston is szert próbál tenni egyéni emlékekre szóbeli kérdezgetéssel. Elsődleges célcsoportként a prolik jönnek számításba, hiszen az általuk kommunikált múlt csakis verbális szinten maradható fenn és érhető tetten, tekintve, hogy nagy részük írástudatlan: „Ha egyáltalán volt még valaki, aki megbízható beszámolót adhatott a század első felének életkörüményeiről, az csak egy proli lehetett(…) Bemegy egy kocsmába, összeismerkedik azzal az öregemberrel s kikérdezi. Azt fogja neki mondani: »Mondd el nekem, hogyan éltél, amikor még kisfiú voltál! Olyan volt akkor is az élet, mint manapság? Jobb volt, mint most, vagy rosszabb«?”   Ez a vállalkozása kudarcba fullad, ugyanis semmiféle számára releváns emlék nem kerül terítékre a beszélgetés során. Megtudja, hogy az űrtartalom mérésére használt mértékegység nem a liter, hanem a pint volt, illetve a sör jobb volt, mint ma. Másféle próbálkozásai között említhető meg a múlt relikviáiként gyűjtött gyermekdalok, illetve a prolik dalai iránt tanúsított érdeklődése. Azonban ezek a dalok sem indikáltak tényleges emlékeket, nem hoztak magukkal ősi archetípusokat, legtöbbjük futószalagon legyártott –táp, amelyet a zenei osztály adott ki a prolik boldogítására. E dalok szövegét emberi közreműködés nélkül, a „verscsináló”-nak nevezett géppel állították elő.
„Reménytelen ábránd volt csak,
Áprilisi múló nap.
Az álmaim mégis felkavartak,
S a szívemet elloptad”
A populáris kultúra teljesfokú ellenőrzése megbénítja az archaikus képek, emlékek verbális szinten történő áramlását. A párttagok ilyenfajta emlékezését a spionok (sok esetben saját gyerekeik), illetve a telekép jelenléte gátolja vagy hiúsítja meg. A szóbeli kommunikáció csak háztartási (Mrs. Parsons) és munkahelyi (Syme) szituációkra korlátozódik, a mindennapok illékony jelenére.
 A Testvériségről szóló mondát és a régi korok illatát idéző rigmusokat maga a Belső Párt kommunikálja a polgárokkal, mindenkit kitéve ezáltal a gondolatbűnözés veszélyének. A Mr. Charington és Júlia reprodukálta, illetve O’Brien által teljessé tett mondóka,
 „Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja,
 Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel,
 Mikor adod meg? kérdi komolyan az old Bailey,
 Majd ha lesz vagyonom, zengi a Shoreditch-templom”.  leitmotívvá válik a Winston, Júlia, Mr. Charrington és O’Brien négyes közös történetében, abban a narratívában, amelyben „nem számít, barát vagyok-e vagy ellenség, mivel legalább olyan valaki vagyok, aki megért téged és akivel lehet beszélni(...)” 

2. (Át)írott történelem

Óceániában az írott történelem egyenlő mértékben az emlékezés és a felejtés médiuma.
A múlt megsemmisítésének mindennapi gyakorlata a történelem (politikai vonzatú írásos dokumentumok, képek; de minek nincs politikai vonzata egy totálisan átpolitizált államban?) át-meg átírásában érhető tetten. Az Igazságügyminisztérium hatalmas részlegeiben dolgoznak naponta a múlt éppen aktuális jelenhez igazított hátranyúló átírásán, melyet az “eredeti” dokumentumok megsemmisítése követ.
“Mihelyt a Times-ban szükségessé vált valamennyi javítást végrehajtották és ellenőrizték, a szóban forgó számot újranyomtatták, az eredeti példányt megsemmisítették és a javított példányt tették a helyére. Ezt az állandó változtatási eljárást alkalmazták nemcsak az újságokban, hanem a könyvekben, folyóiratokban, pamfletekben, plakátokon, röpiratokban, filmeken, hanglemezeken, karikatúrákon és fényképeken is – azaz minden olyan irodalmi vagy dokumentációs anyag esetében, amelynek politikai vagy ideológiai szempontból jelentősége lehetett. A múltat napról napra, sőt percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden olyan jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá; nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel. Az egész történelem palimpszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált.”
 A történettudományban már régen tarthatatlan az objektív történetírás elképzelése; a történelmet mindig a jelen perspektívájából, ezenfelül számos különböző egyéni perspektívából írják, mindazonáltal tagadhatatlan, hogy bizonyos kutatók jobban informáltak, jobb a tájékozódási érzékük. A történelem szisztematikus meghamisítása azonban a múlt uralmának következménye, s minden totalitárius rendszerben - Sztálin kommunizmusától a kisebb kommunista államokon keresztül a fasiszta rendszerekig – hasonló formában megtalálható.
A jelenhez igazítás legfontosabb kiváltó mechanizmusa nemcsak Orwell államában, hanem Arendt elemzése  alapján általában a totalitárius történetírásban a tévedhetetlen vezér ideológiájából vezethető le; ez pedig a csalhatatlan jóslás, előrejelzés mítosza. A tömegek totális vezérének legfőbb tulajdonsága, hogy sohasem ismer el egyetlen tévedést sem. Ez a tévedhetetlenség nem annyira a vezér intelligenciájának a következménye, hanem inkább egy mitikus szövetség stigmája, a történelem tévedhetetlen erőivel és a természeti törvénnyel, melyeket semmiféle időleges vereség vagy kudarc nem verhet le, és végül mindig győzedelmeskednek. Mindenféle haszonelvűség mellékes a vezér számára ahhoz képest, hogy bebizonyítsa jóslatai helyességét. E póznak óriási sikere volt; a tévedhetetlenség doktrínája óriási hatást gyakorolt a tömegekre, melyeket pusztán a győzelem érdekelt, soha nem annak a tétje.
Arendt a legelképesztőbbnek a totalitárius történelemhamisításban azt tartja, hogy épp az intellektuális elit talált kedvenc játékra benne. Az objektív történetírás presztízsvesztésével egyidőben terjedő nézet, hogy a hagyományos történetírás, mely a hátrányos helyzetűeket és elnyomottakat kitörli az emberiség emlékezetéből eleve hamisítás, oda vezetett, hogy az értelmiség a propaganda lehengerlő hazugságaiban a hagyományos történetírás provokációjának lehengerlő lehetőségét látta. Ehhez járult még az a demoralizáló elképzelés, hogy a hamisítások és hazugságok, ha elég nagyok és elég hidegvérűek, valóságos tényekké válhatnak. Nem lehetséges-e, hogy az ember, aki szabad, önkényesen megváltoztathatja a múltját? Nem lehet az igaz és hamis közötti különbség pusztán a hatalom kérdése, és nem lenne-e lehetőség ennek állandó korrigálására a terror és a propaganda eszközével?
Az elit kitűnő intellektuális játékszerre talált a hatalom filozófiájában, sőt tágas kísérleti terepre.
 “Winston számára az életben a legnagyobb élvezetet a munkája jelentette. Igaz, hogy legnagyobbrészt unalmas és gépies munka volt, de akadtak olyan nehéz és bonyolult feladatok is, amelyekben úgy el lehetett merülni, mint valami matematikai probléma mélységeiben – finom hamisítások, amelyeknek a megoldásához semmi más segítsége nem volt, csak az Angszoc alapelveinek ismerete és saját elképzelése arról, hogy mit is kellene a Párt óhaja szerint írnia. Winston jól meg tudta oldani az ilyen feladatokat.” (51 – 52.)
 “Különös érzés volt, hogy halott embereket tud teremteni, de élőket nem. Ogilvy elvtárs, aki sohasem létezett a jelenben, most létezik a múltban, s ha egyszer a hamisítás ténye feledésbe merül, éppoly hitelesen és éppoly bizonyítékok alapján fog létezni, mint Nagy Károly vagy Julius Caesar.” (55 – 56.)
Bár ő maga is része a Párt múltátíró mechanizmusának, sőt munkája intellektuális kielégülést is nyújt számára, Winston megdöbbentő élménye a Nagy Testvér múlteltörlő tevékenységének megsemmisítő expanziója. Számára személyes múlt és Óceánia múltja a regény kezdetétől fogva összefonódik; mivel a múlt állandó újraírásával egyidőben a tegnap múltja folyamatosan megsemmisül, ezzel egyidejűleg állandó zavart okoz az ember történeti tudatának egyik primér érzékében: a folytonosságérzékben. Winston rádöbben, hogy egyetlen lehetősége ellenállni a kollektív amnéziának (olyan értelemben kollektív, hogy mindenki egyénileg van a tudatvesztés állapotában, bármiféle közösségi vonzat nélkül), ha talál egy szilárd pontot a múltban, a hazugságok tengerében. Erre való kísérlet az egyéni élet/egyéni múlt szférájában a napló – az én rögzítésének kísérlete a felejtés megakasztásáért (lásd a 3. fejezetet); a közösségi szférában pedig a történelemkönyv válik a múlt hordozójává – metaforájává.
A hivatalos cenzúrázott múlt mintapéldája a Parsonséktól kölcsönkért iskolás történelemtankönyv, melynek egyik fejezetét Winston be is másolja naplójába. Míg egyéb dokumentumoknak a lemásolása, megőrzése a múltőrző, ellenálló munka gesztusa lett volna, ezt az ideologikus tankönyvszöveget nem fenyegeti a gyakori változtatás veszélye. Orwell paródiája a marxista koncepciójú tankönyvek durván leegyszerűsített, gyerekes történelemszimplifikációinak szól. A szövegidézet az Angszoc alapvető mitológiájának gyerekek számára való feldolgozása, Óceánia eredetmítoszát és a populáris mitológia első számú démonát, a Kapitalistát mutatja be.
Óceánia eredetmítosza az időt a Forradalomtól számítja, egyúttal el is törölve a forradalom előtti múltat. A Nagy Testvér azért jött hatalomra, hogy megszabadítsa az embereket a kapitalista kizsákmányolóktól. A megmentő mítosza (közösségi rituálék imádatának tárgya) az idézett részletben negatív ellenpontozásban domborodik ki: a kapitalista démon gyerekkönyvbeli lefestésével, melynek jellegzetes attribútumai a cilinder, a szalonkabát és a bőrszivar, jellegzetes foglalatosságai pedig a korbácsolás, éheztetés, dolgoztatás (=kizsákmányolás) valamint a “jus primae noctis”; bármiféle történeti árnyalás nélkül. Ez a nyomorúságos világrajz és a démonizált ellenségkép (erre redukálódik a történelmi ellenségfogalom) áll szemben a Forradalomtól számított paradicsomi világgal, melyet a tömegkommunikációs eszközök napi propagandája a túltermelések, túlszárnyalások és a Forradalom előtti világgal való fiktív összehasonlítások alakjában tálal. A forradalom előtti idő teljesen törölve van a történeti tudatból; a világ mintegy a Forradalommal alapítódik, a démonok legyőzésével. A Párt ideológiája szempontjából elkerülhetetlen ez a leegyszerűsítés: ha kiderülne, hogy Nagy Testvér hatalomra kerülése a történelem dialektikájának következménye, relativizálódna a Párt egyetlen lehetséges hatalma és aláásná a megmentő hős mítoszát.
“A gondviselésszerű személyiség, aki a társadalmi egyensúly és a nemzeti érdekek szavatolója, és a nemzet kalauza a történelem nehéz útján, mindenkor magában hordoz ikerített megjelenési módokat, múltbelieket és jelenvalókat. [lásd Oliver Cromwell szobrát a Győzelem téren szembeállítva a Nagy Testvér gigantikus méretű ábrázolásával] A hajdani fejedelmek segédkezet nyújtanak a mai fejedelmeknek (mitológiai folytonosságban ez annál is szükségesebb, mivelhogy a valóságos társadalom töréses szakaszokon megy át. A történelem hatalmi eszköz.”
A Forradalom történelemalapító mítoszának másik pólusán egy progresszív mitológia áll. A történelem alapítása paradox módon egy apokaliptikus ígérettel kezdődik, amely bejelenti a történelem végét, a paradicsomi állapot visszatértét. Az azelőttre, a másra, a máskorra nem vonatkozik semmilyen konkrét tudás, csak a paradicsom megérkeztét hirdető propaganda érvelésének primitív dichotómiájában: manapság az embereknek több az élelmük, több a ruhájuk, jobb lakásaik és jobb üdülési lehetőségeik vannak, hosszabb ideig élnek, kevesebbet dolgoznak, nagyobbak, egészségesebbek, erősebbek stb., mint a Forradalom előtt (85. o.) A haladás mítosza bár értelmét veszítette (a haladás elérte végcélját), funkcióját megőrizte: a teleképben sugárzott gazdasági fejlődési mutatók nyújtják azt a pótszert, amellyel ideologikus szinten, doublethink logikával még elviselhető a mindennapok nyomorúsága.
A halhatatlan ellenség mítosza
A történelemkönyv népszerű mitológiájának démonán kívül van a Pártnak egy halhatatlan, mindenütt jelenlevő ellensége: Goldstein, az áruló. Az eredetmítosz szerint Goldstein a Forradalom alatt a Belső Párt alapító tagjai közé tartozott, majd elárulta Nagy Testvért: forradalomellenes akciót szervezett. Elfogták és halálra ítélték, de rejtélyes módon megszökött és eltűnt. Azóta külföldön él, mindig abban a táborban, mely ellen Óceánia éppen hadat visel (Keletázsiában vagy Eurázsiában), s miközben az ideológiailag, de az ösztönökben is gyökeret eresztve szított általános gyűlölet tárgya, sajátos módon halhatatlan. Az állam elleni titkos összeesküvés mítosza Európa XX. századi történetének két legtökéletesebb totális diktatúrájában az alapmítoszok közé tartozott: a náci diktatúra egy zsidó összeesküvés fikciójából alapított sajátos összetartozást és csoporttudatot, és nagyobbrészt ki is tartott kedvenc ellensége mellett, míg a sztálini totalitárius rendszerben az összeesküvő ellenség fikciója gyakrabban változott, a trockistáktól a háromszáz családon át az imperializmusig, a kapitalisták szövetkezéséig meg a gyökértelen kozmopoliták összeesküvéséig.  Az összeesküvés mítosza a politikai-történeti imaginárius egyik legáltalánosabb alakzata; Orwell utópiájában többféle célra használható fikció. Az Angszoc által megkövetelt érzelmi álláspont Goldstein, a külföldi összeesküvés - ezáltal egy általános xenofóbia, hiszen a külföld és az ellenség fogalmai periodikusan egybeesnek az állandó háború során – és az épp aktuális háborús ellenfél feltétel nélküli gyűlölete, mely a társadalmi hisztéria kiélésének olyan közösségi rítusaiban csúcsosodik, mint például a Két Perc gyűlölet. Másfelől az összeesküvés mítosza csapdaként működik, melynek Winston is áldozatává válik: az államon belül titkos társaságként működő Testvériségről szóló mesterségesen generált pletykák hatásterülete teljes mértékben ellenőrzött: lámpaként gyűjti maga köré a társadalom másságról álmodó éjjeli pillangóit.
Míg a Nagy Testvér imádata egy Gondviselő-megmentő mitikus struktúráiban történik, a Testvériség mítosza diabolikus elemeket hordoz, a fennálló hatalommal szemben anarchikus és kamikadzé-magatartást követel meg tagjaitól (lásd Winstonék látogatása O’Briennél és a beavatási rítus), egy misztikus könyvvallás földalatti szektájaként írható le. A Testvériség alapító szakramentuma a Könyv, Goldstein könyve. A Könyvhöz való hozzájutás a felvételt megelőző beavatási rítus után történhet meg; feltűnően bizalmas és titkos körülmények közt. A beavatási rítus és a könyv megszerzésének és olvasásának misztikája, melyet végül Winston áldozata követ a keresztény megváltástörténetre való rájátszásként értelmezhető. A fehér és vörös szimbolikája, az úrvacsora communiós rítusának szimbólumai (vörösbor, fehér pasztilla, O’Brien mint beavató pap fehér ruhába öltözött ministráns-inasával és Winston meg Júlia fogadalma), a Könyv szerepe a rítusban a keresztény (katolikus) vallási rítussal vonnak párhuzamot. Winston szenvedéstörténetének és a Könyv olvasásának kapcsolata a mártírság paradigmájában alkot egy másik mítoszt. Szüsziphoszi küzdelme az emlékezetért egy megfoghatatlan jelenben késszé teszi bármekkora áldozatra a múltért és a jövőért. A tér-időt állandóan átrendezik, elsatírozzák, relativizálják. Winston nem teljesen biztos abban, hogy 1984 van, és hogy ő negyvenkilenc éves. Nincs identitás. Winston ellenállásának mozgatórugója: identitás keresése. Hogy mennyire nyomonkövethetetlenek az átfedések kollektív és egyéni identitás között, mi sem bizonyítja jobban, mint Winston ellenálló-emlékező identitáskísérletének a Testvériség mítoszába való beolvadása. Az ellenállásnak ez az intézményesült szervezete olyan közösséggel kecsegteti Winstont, amelyért beavató fogadalmában olyan dolgok elkövetését helyezi kilátásba, melyektől egyénként borzad, idegrendszere teljes erejével tiltakozik.
Winston számára Goldstein könyve a par excellence történelmet jelenti, a múlt hiteles leírását és nyomát. Winston értelmiségi átírásspecialista, a múlt eltüntetésének munkakörében dolgozik, és élvezetet is talál munkájában, miközben magánéletében a múlt nyomainak összegyűjtésére, a mitikus örök jelennel szemben egy lineáris történelem felkutatására tesz kísérletet. Ez egy skizofrén tudatállapotot eredményez, de Winston számára jól meghatározottan elkülönül a két szféra: munkája matematikai problémamegoldáshoz hasonló sikerélményben részesíti, miközben magánéletének múltszenvedélye egzisztenciális probléma: a közösségi mitológia és a totálisan uralt kulturális emlékezet beépül a társadalom tagjainak érzékrendszereibe, az állandó múlteltörlés elsorvasztja ez egyéni emlékezetet és amnéziát idéz elő, meggyengül az egyén kontinuitásérzéke és egyre kevésbé képes önmagát identitásként, egybetartozóként érzékelni. Ez ellen az amnézia ellen veszi föl Winston a harcot a naplóírással, a szóbeli hagyomány kutatásával, dokumentumoknak és a múlt tárgyi relikviáinak a megőrzésével, de mindenekelőtt magát a történelmet jelentő Könyv olvasásával. Goldstein könyve a könyv a könyvben tükörszerű alakzatában jelenik meg a regényben, az olvasás aktusának az illúzióját keltve például az egyik szövegrész kétszeres beékelésével (az olvasás soha nem egészen lineáris, hanem vissza-visszatérő, a beleolvasás, a türelmetlen, mohó vágy a régóta keresett könyv megszerzésének pillanatában- mind benne van a kicsinyítő tükörben). A könyv szövege nem mondható a szó klasszikus értelmében történetírás-szövegnek, inkább történelmi esszének. Nincsenek évszámok, nincsenek konkrét helyszínek, de van egyfajta linearitás: először- aztán-végül, és a szövegnek van múlt- és jövődimenziója. Az esszéisztikus nyelv leíró, határozottan különbözik a newspeak demagógiájától vagy a propagandaszövegek aktivista hangoltságától. Winston számára a könyv válik a lineáris történelem letéteményesévé, a mindennapi politika mítoszainak ciklikus visszatérésével szemben. Az egy másik kérdés, hogy a könyv használatának síkján egy másik mítosz struktúrája rajzolódik ki, a keresztény mítoszé, amely az előbbiekkel szemben lineáris szerkezetű, progresszív mítosz, történelem struktúrájú.
A Könyv a történelemkönyvben forgalmazott populáris mitológiával szemben egy másik, igazibb történelmet jelent, Winston élettörténetírás-igényéből kinőtt történetei tudat és kommunikatív emlékezet hordozója.
Jan és Aleida Assmann Schrift, Tradition und Kultur  című tanulmányukban szóbeliség és írásbeliség viszonyának problémájára az 1984 utópisztikus államában is kitérnek. Assmannék paradoxnak tartják az írásnak a mítosz szolgálatába állítását. A strukturális felejtésnek, illetve a múlt jelenhez igazításának jelenségét az etnológiában a homöosztázis fogalmával írják le, és szóbeli kultúrák kulturális emlékezetére jellemző. Assmann a homöosztázis szinonimájaként nevezi meg a mítoszt, mint szóbeli kultúrák tárolóstruktúráját, amely alapjában véve változó hagyományozási variánsokból áll, nem kötődik fix szöveghez, sem rögzített jelentéshez, a kulturális egyensúly létrehozásának eszköze az újramondás általi jelenhez igazítás révén.
Óceániában a kulturális emlékezet uralásának egyik fontos médiuma az írás, mely paradox módon hasonló homöosztázist idéz elő, mint a szóbeli kultúrákban az írás hiánya és a szóbeli hagyományozás mechanizmusa. Az írás médiuma felhalmozza és tárolja a múltat, és ezáltal felmutat egy más, a jelentől különböző realitást, illetve ennek nyomait.
Óceániában az írás nem a megőrzésnek, hanem a megsemmisítő felejtésnek a médiumává válik. A feljegyzés nem a múlt rögzítését és megőrzését célozza, hanem éppen annak plasztikus megsemmisítését. Az átírás gyorsasága megakadályozza, hogy a múlt múltként leülepedjék és leváljék a jelenről. A múlt az átírások által rendkívül plasztikusan “gőzösül el”; ennek a tudatos, megtervezett tevékenységnek a szemérmetlen nyíltsága pedig a valóság pusztán kognitív létezésének az óceániai alapelvét erősíti meg.
 
2. Memoár

A társadalom kulturális emlékezetének teljes ellenőrzésével szemben, és a hiányzó társadalmi kommunikáció hatására talál rá Winston az önközlés lehetőségének médiumára, a naplóra. A naplóírás gesztusa Orwell hőse esetében egyenértékű azzal az igénnyel, hogy rovátkákat véssen az időbe, melyek az idő múlásának egyfajta mérésére, az egymásba folyó napok számontartására, egyszóval a jelen múlttá válásának felügyeletére való eszköznek bizonyulnak.
A napló az önmagával, a saját múlttal és jelennel foglalkozás médiuma; a Nagy Testvér totális ellenőrzésű, kollektív rituálékra és az elrendelt kollektív emlékezetre épülő világában az egyedüllét helyét, helyszínét jelentheti, a gondolatok összegyűjtésének helyét, az önérdekű írás fényűző gyakorlatának terét. A napló helyettesítheti a hiányzó közösségi kommunikációt és emlékezetet; ezeket bizonyos mértékben pótló egyéni kommunikációt kínál, melyet Winston palackpostaként is értelmez, üzenetként a jövőbe, egy más jövőbe. Az írás első alkalmával fogalmazódik meg a “kinek írni” kérdésére az írás üzenet-vetülete:
 “A jövőnek vagy a múltnak, egy olyan kornak, amelyben szabad gondolkozni,, amelyben az emberek nem egyformák, és nem kell magányosan élni – egy olyan kornak, amelyben van igazság, s ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni: üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, Nagy Testvér korából, a duplagondol korából.”
A naplóírás tehát egyéni emlékező munka, mely egy emlékezetellenes, múltnélküli korról kíván kisebbségi jelentést adni. A naplóírás mint olyan nem explicite törvénybe ütköző cselekedet, hiszen Óceániában alig vannak törvények, és a büntető- meg elgőzösítő eljárások sem valamiféle kodifikált törvényrendszerhez viszonyítva kérik számon és vizsgálják felül az egyén tetteit: Óceániában a hatalom elvárja az egyéntől, hogy érezze, mi az, ami bűnnek- az esetek legnagyobb részében “gondolatbűnnek” minősülhet. Az emberek pszichéjébe telepített kontrollon keresztül válik igazán totálissá a hatalom. Winston is érzi, hogy naplóírásának ténye egyszemélyes kisebbséggé teszi őt a társadalomban, ez pedig, a különbözés vágya, az önmaga számára megtartott gondolatok különszobája elegendő ok lehet arra, hogy feltétlenül halálra ítéljék, vagy legalábbis huszonöt évet kapjon egy kényszermunkatáborban. 
A külön írástér fényűzését más luxuscselekedetek is kísérik: tollal ír egy negyven év előtt készített, a másik, régi világból származó könyvbe, melynek kissé megsárgult, krémszerű merített papírja van. Mindkét eszköz kompromittáló lehet, hiszen a múlt relikviái, meglehetősen gyanús cselekedet birtokolni és használni őket. E fényűzés tárgyi vetülete kapcsolatban van Winston gyűjtőszenvedélyével, a múlt használatból kihullott relikviáinak gyűjtésével, melyek segítségével egy darabka múltat próbál saját magának rekonstruálni. A fényűzés pszichikai oldalát annak tudata jelenti, hogy maga a naplóírás cselekedete privát szférát, egyéni emlékezési helyet kínál a múlt feltartóztatására és az egyéni identitás erősítésére. Nemcsak szabad gondolkodásgyakorlatoknak (a hatalom technikáinak céljairól való elmélkedések) és egyszemélyes kommunikációnak ad teret, hanem egyidőben a kibeszélés médiuma (lásd action gratuite-szerű bejegyzését: “le a Nagy Testvérrel”, vagy kínzó, de megvallandó szexuális kalandjának történetét) és kísérlet saját sérült kontinuitástudatának, történeti tudatának helyreállítására, ezáltal pedig széthulló én-tudata egybegyűjtésére.
Aleida Assmann Emlékezeti terek  című könyvében vezeti be a kulturális tudatalatti újfajta értelmezését, mint a funkcionális emlékezetből kihullott nyomok, maradványok, relikviák, üledékek formájában létező múltat, mely a barkácsolás elv alapján működve vissza-visszatér fantáziák, újraélesztés és homályos, bizonyos szituációk által előhívott emlékképek formájában. Orwell államában az aktuális jelen aktuális múltja rendkívül gyorsan elavul; az elrendelt felejtés nem képes követni a változás sebességét, ebből következően a kulturális tudatalatti fokozott elfojtásra kényszerül. Ennek köszönhető a társadalom rossz közérzete. Winston múltról való emlékei tulajdonképpen efféle kulturális tudatalatti maradványok, és a naplóírás elhatározása abból a félelemből is születik, hogy még ezek a maradványszerű emlékek is elvesztődnek, nem lesznek többé előhívhatók, ha nem találnak egy rögzítő médiumra.
Az írás elkezdése megerőltető, fizikailag fárasztó munkát jelent Winstonnak, hiszen átíróspecialista munkája ellenére elszokott a kézzel írástól, most pedig testileg kell edzenie íráskészségét. Másrészt gyakorlatlanságának tudható be, ugyanakkor a műfaj eredendő töredezettségéből is következik, hogy alig képes néhány mondatnál hosszabb terjedelmű összefüggő szöveget írni. A leghosszabb összefüggő szövegrész az iskolás történelemtankönyvből kimásolt fejezet, mely a múlt démonizált mitológiáját mutatja be gyerekeknek szánt szimplifikációban. Ez a részlet disszonáns, ellentétező elemként is értelmezhető a napló szövegdarabjai közé ékelve, másrészt a múltról való társadalmi diskurzus dokumentumaként- megőrző, egybegyűjtő gesztusként értékelhető.
Hogy mennyire a közösségpótló, kommunikációpótló tevékenység a naplóírás, bizonyítja az a tény, hogy Júliával való megismerkedése óta Winston nem ír a naplójába; bizonyos szempontból elsorvad az igény, illetve más, izgalmasabb megvalósulásra talál.
 
Dokumentumok, képek

Az írásos dokumentumok és képek a múlt anyagi nyomaiként szolgálnak a történelmi emlékezet hagyományozásának médiumául.
Óceánia történelempolitikájának eredményeként, miközben a történelem napról napra átíródik a jelen által megkívánt aktuális és az illető pillanatban örökérvényű kategóriákba, a dokumentumokat időről időre meghamisítják, majd a hamisítás tényét és corpus delicti-jét eltüntetik. Az írásos és fotódokumentáció szisztematikus meghamisításával (átírás, fotómontázs) egyidőben a tegnapi múlt (szintén hamisítás) szisztematikusan megsemmisül az “emlékezetlyukaknak” nevezett folyosórendszerben, melyek az épület (Igazságügyminisztérium) mélyében elrejtett óriási kemencékbe torkollnak. Képszerű és megdöbbentően szókimondó megnevezése ez ennek a nagyméretű valóságretusálásnak az emlékezet működésére gyakorolt hatást tekintve. Anyagi, fizikai nyomok nélkül az emlékezet elveszti valóságosságát, lyukacsossá, szitaszerűvé válik, mely egyre kevésbé képes a múltnak bármilyen üledékét is föltartóztatni.
A médiák képözöne jelentős szerepet játszik e palimpszeszt észrevétlen átírásában. Az audiovizuális médiák sajátossága, hogy amikor valamire emlékeztet, fölhívja a figyelmet vagy egyáltalán valamire fókuszál, aktuálisan minden mást felejtet. Persze van szándékos felejtetés is a médiákban, melynek leghathatósabb módja az elhallgatás, átsiklás valami fölött, nem reflektálás. Goldstein juhszerű arca, bégető hangja az elhallgatott ellenségváltás után ugyanabban a képkompozícióban, ugyanolyan képstruktúrában, pusztán más háttér előtt, menetelő keletázsiai katonák helyett menetelő eurázsiai katonák kollektív gyűlöletet szító hátterével jelenik meg. Aleida Assmann a médiákban bekövetkező változásnak, a tipográfiai korszakból az elektronikus korszakba való áttérés sajátosságaként egy másfajta érzékelés kialakulását emeli ki.  Az emlékezet kultúrájáról a valamire irányított figyelem kultúrájába tértünk át: míg a nyomtatás korában a jel feltartóztatása volt egyetlen alapja a jelentőségadásnak és megörökítésnek, e rendszer metaforája pedig a könyvtár volt, az elektronikus korban a szupermarket válik a kultúra metaforájává, mely globális találkahely és gigantikus adatbörze, de nem tároló, melyben az újdonságnak van ára, a tegnapi már elavult, a polcokon pedig csak az marad, ami pillanatnyilag érdekes és eladható. Az emlékezés írásos kultúrája az időnek állt ellent, a figyelem elektronikus kultúrája a tér határait győzi le, az idő dimenzióját kikapcsolva, egyfajta örök jelenidejűségben. McLuhan felismerését igazolva, miszerint a médium maga az üzenet az átfestett és átírt valóság a teleképben való megjelenésének pillanatában a valósággá válik. (Winston azért válik anakronisztikussá, amikor a múlthamisítás bizonyítékaként hozza fel Jones Aaronson és Rutherford fényképét, mert egy nyomtatott kultúra megőrző struktúrájával operál, miközben a társadalmi gyakorlatból kiveszet már ez a fajta tudás, főként pedig ami a képek, vizuális anyagok használatát illeti.) Ìgy készül a történelem nevű palimpszeszt, melyet újra és újra teleírva , a nyomokat eltörölve szisztematikusan gyengítik mind a társadalmi, mind pedig az egyéni emlékezést.
Winston múltgyűjtő szenvedélye e palimpszeszt ellenében munkál: Mr. Charrington régiségkereskedése jelenti számára a békebeli tárgyak paradicsomát: itt vásárolja a naplót meg egy üvegbe öntött korall levélnehezéket, mely teljesen hasznavehetetlen, hiszen 1984-ben senki nem ír levelet Óceániában. Júlia kérdésére, hogy mi lehet a tárgy, így válaszol:
 “Nem hiszem, hogy valami volna… úgy értem, hogy aligha van valamilyen határozott rendeltetése. Éppen ezért szeretem. Egy darabka történelem, melyet elfelejtettek meghamisítani. Üzenet volna száz év előttről, ha tudnánk, hogyan kell elolvasni.“
Mr. Charrington ódivatúan berendezett szobája, melyet a szerelmesek együttléteik idejére bérelnek, a falon lógó színes nyomat mind a múlt már hasznavehetetlen emlékei, de mégis kézzelfogható bizonyítékokként szolgálnak Winston számára arról, hogy létezett egy másik világ, és hogy ez a világ szebb volt. Winston múltról alkotott egyszemélyes mitológiája végül is hamisnak bizonyul; a múlt funkciótlan, pusztán esztétikai luxusigényét kielégítő relikviái a leleplezés pillanatában hirtelen új funkcióval telítődnek; a régi londoni templomról készült színes nyomat mögül egy telekép bukkan elő, Mr. Charrington szobája, mely Winston kedvenc aranykor-mítoszának biedermeier helyszíne volt, hirtelen börtönné válik, a papírnyomó törékeny szépsége, mely metaforája volt egy idillikusan zárt illúzióvilágnak, darabokra törik a kandalló párkányán.
 „Nem a koralldarabka volt végtelenül érdekes, hanem magának az üvegnek a belseje. Annyira mély volt, s mégis áttetsző, mint a levegő. Mintha az üveg felülete az égbolt íve lett volna, mely egy egész kis világot zár magába, teljes atmoszférájával együtt. Úgy érezte, hogy be tudna hatolni a mélységbe, s hogy igazában már benne is van, a mahagóniággyal, a kecskelábú asztallal, az órával, a rézmetszettel és magával a papírnyomóval együtt. A papírnyomó volt a szoba, s a korall Julia és az ő élete, mintegy örökre belerögzítve a kristálydarab közepébe“
 „A koralldarabka, a rózsaszínű kis szilánk, mint egy cukorból készült rózsabimbó valamilyen süteményről, végiggurult a padlón. Milyen kicsi, gondolta Winston, milyen kicsi volt mindig is!“
A világ anyagi nyomainak gyűjtögetése sem bizonyul eléggé erősnek a kulturális felejtés uralmával szemben.

5.Kollektív emlékezetrituálék

Az ellenőrzött kulturális emlékezet működését, a mítosz életben tartását biztosítják a kollektív rituálék. Szinte kizárólag a hatalom médiumai, ciklikus rítusok, melyek előre rögzített és a társadalom minden tagja számára ismert rendszerességgel következnek be (a médiák nagy szerepet vállalnak a társadalmi rítusok ismertetésében, népszerűsítésében és levezetésében is). Óceánia ciklikus mítoszai a napi frekvenciájú Két Perc Gyűlölet és az évente megrendezett Gyűlölet hete, ezenkívül nem ciklikus, de viszonylag gyakori, az alapmítosz értékeit megszilárdító közösségi rítusok a nyilvános akasztások és a tüntetések. Ezek legfontosabb funkciói az alapító mítoszok (a Forradalom és a Gondviselő-Megmentő mítosza, a halhatatlan ellenség mítosza és a progresszív fejlődésmítosz) dramatizálása vagy pusztán recitálása által a közös értékek időről időre való megszilárdítása. A rítusok affektív funkciója nagyon erős Óceániában: teret biztosítanak a kollektív hisztéria irányított kiélésének, a negatív érzelmeknek az ellenségre irányításával, a pozitív érzelmeknek pedig a Nagy Testvér imádatára való összpontosításával. Ezek a rítusok gyakori ismétlődésük által pótolják a társadalmi kommunikáció hiányát, miközben közös cél érdekében összegyűlt közösségeknek álcázzák résztvevőiket. A rítusok affektív szerepe igen fontos pszichológiai tényező a hatalom államháztartásában, mert elhasználja a társadalom affektív energiáit és levezető csatornát kínál a társadalmi méretű hisztériának, ezáltal minimálisra csökkenti a lázadás vagy bármiféle csoportos szervezkedés létrejöttének lehetőségét.
Óceániában a közösségi rítusok kizárólag a hatalom és a felejtés médiumai, hiszen nem is léteznek alternatív csoportok a társadalmon belül.

6.Földrajzi és szociális terek

 Az „1984” „oligarchikus kollektivizmusának” topográfiai jellemzői is a „közjó” szolgálatában állnak. A kontroll (és terror ) alatt tartott autonóm emlékezet számára még egészen halványan sem idézik fel a lehetőséget vagy képzetet, hogy a fönnálló kifacsart ujjú jelenparódia valamikor múlt volt (lehetett). A földrajzi és szociális terek által hordozott kollektív emlékképek voltaképpen non-emlékképek; a négy minisztérium, Igazság-, Béke-, Szeretet és Bőség minisztériuma a Mába átfolyó Tegnap (és Holnap) szilárd, konok építményei, akárcsak a Győzelem-téren díszelgő nagy Testvér szobra, vagy éppen a telekép. Ez a kettős irányba sugárzó felvevőkészülék másféleképpen is kettős értékszerkezetet hordoz: közös szimbólum, amelyben „feltárulkoznak minden földrajzi és szociális terek”, valamint felügyelő kamera, azaz – eszköz. (Ugyanaz az instrument dupla strukturáltsága azt a sajátos redukciós folyamatot indikálja, amely Óceániában rendkívül népszerű és jócskán stilizált. A rendszer intenzív szimplifikációja ez, amelyben a jelölők használata sohasem egyértelmű, hanem girbegurba, sokágú és zűrzavaros. E jelenség verbális  megfogalmazására a doublethink tesz kísérletet).
 Winston értékmentő-értékmegőrző munkája a saját földrajzi és szociális terek keresésében is kifejti hatását. Amennyiben a munkahelyi irattár-osztály nem nyújt számára individumok közötti szociális kapcsolatra lehetőséget, viszonyba kezd Júliával. Ennek a narratívának a fokozatos kibontakozása aztán megteremti az egyéni, egyén számára jelentős földrajzi tereket, tekintve, hogy a másfajta szociális háló (Winston és Júlia közötti) már aktív. Első szeretkezésük színhelyéül szolgáló tisztást benépesíti a rigóének. Az ezzel bizonyos értelemben adekvát panorámák, mint pl. Mr. Charrington szobája az aranykor mítoszát idézik, amelyben még nincs barát vagy ellenség, csupán andalító öntudatlanság (mindent szabad-elv). A földrajzi terek első Winston által koordinált helyi önkormányzata annak szobájában egy oldalnyílás résében alakul meg, amely kívül esik a telekép hatósugarán. Itt lesz elvetve a lázadás magva: „A benyílót a lakás tervezői bizonyára könyvespolcok elhelyezésére szánták. Ha Winston a benyílóban ült, és jól hátrahúzódott, kívül maradhatott a telekép hatókörén, már ami a látást illeti.(...) Részben a szobának ez a szokatlan beosztása sugallta neki azt, amit most cselekedni készült.”

 
7. A test emlékezete

„(…) Emlékek rohanták meg; zümmögve döngicséltek a fülében. Arcok és hangok merültek fel, majd szertefoszlottak és eltűntek; bárhol próbált beléjük kapaszkodni, hogy visszahúzza őket, valóságos fizikai fájdalmat okoztak neki; az egész múltja csupa seb volt, és felsajdult minden érintésre (…) Sebekkel borítottan jelent meg előtte a Párt meleg, lélegző teste – gennyes kelések, vérző stigmák födték. Hol és mikor voltak még a történelemben ilyen fogyatékos szentek?”
Voltak, ez bizonyos. A totalitárius rendszerekben szublimált manipulatív hatalmi stratégiák általában kevés újat hoztak magukkal, többségük már meglévő rendszerek misztifikációs eljárásaiból táplálkozott. A különféle irányzatokból merített ideológia-darabok sajátos kombinációja, illetve remixelése, “repoetizálása” gyakran eredményezett olyan konstrukciókat, amelyekben szinte lehetetlen volt felismerni a forrás (az eredeti trend vagy rendszer) eszményrendszerét, sőt, esetenként ellentétes irányúnak is tűnhettek hasonló kontextusban.
Az “1984”-ben felépített rendszer tartalmilag, de elemileg, korpuszkuláris szinten is számos hasonlóságot mutat a XX századi kommunista rezsimekkel, amelyekből a fenti Koestler-szöveg egy sajátos vetületet, illetve ennek is csak egy szubjektív szeletét implikálja Rubasov, a főhős naplójában, a moszkvai perek átfogó szintézisét. Feltűnő, hogy ezek a diktatúrák számos vonatkozásban “kikölcsönzik” a kereszténység szimbolikáját, a pasztorátus egyes gyakorlatait pedig szinte érintetlenül használják fel saját céljaikra, noha ideológiájuk alapvetően eltérő. A közös motívumok legnyilvánvalóbban a test-kontroll, a szexuális morál és általában a szexualitás helyzetkonstellációiban jelentkeznek; amit az egyház évszázadok során kemény munkával épített fel, szinte módosítás nélkül kerül át a XX. századi diktatúrák és az ugyanekkor keletkezett negatív utópiák szexualitás-történeteibe. Ezek a szexualitás-történetek testkultuszt és szexust egyaránt felölelő komplexumai természetesen fellelhetőek az “1984”-ben is, a Párt egységét biztosítandó eszközökként. Ahhoz, hogy Óceánia nagy, vörösen dobogó szíve, súlyos, nehéz palpitusa, szinkronizált mozdulatai szigetemberek szerveiből és gesztusaiból homogén módon szerveződhessenek, mindenkinek meg kell tanulnia “önmaga megsemmisítését”, meg kell tanítania testét felejteni, megtanulni mindazokat a technikákat, amelyek ezt lehetővé teszik (duplagondol, cölibátus, ön- és mások sanyargatása stb.).
A továbbiakban ezt az igen komplex folyamatot, a test emlékezetét, azaz inkább emlékezettől való megfosztását, autonómiájának elvesztését tárgyalom; megpróbálok rávilágítani olyan transzrelációs viszonyokra is, amelyek túlmutatnak Winston és Júlia történetén, és sokkal mélyebben (vagy inkább régebben, máshol) gyökereznek.
Az “1984” szexualitás-története és testkultusza alapvetően két jelenségcsoport, a XIX századi szexualitás ambivalenciája és a már említett keresztény pasztorátus elemeiből ötvöződik.
A XIX század végén Freud és a pszichoanalízis figyelmét egy sajátos, marginális jelenség keltette fel, amely ezután hosszú ideig központi helyet foglalt el a nyugati kultúrákban és társadalmakban, főképpen pszichiátriai vonatkozásban. E jelenség nem volt más, mint a hisztéria, amely legfőbb jellemzője, hogy olyan mély felejtéssel jár, aminek következtében a szubjektum nincs tudatában önmagának, nem ismeri fel önmagát, és a szindróma erősödésével elfelejti múltjának egyes részeit, bizonyos testrészei fölött pedig teljes mértékben elveszíti az uralmát.  Jellemzőbb azonban az a meghatározás, amely szerint a szubjektum nem csupán önmagát, de vágyait sem ismeri fel, nem hajlandó tudomást venni a szexualitásáról.
“Katherine magas, szőke, nagyon sudár, pompás mozgású lány volt. Merész sasarca volt, amelyet nemesnek is lehetett volna nevezni mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a szó szoros értelmében nincs semmi mögötte(…) Mihelyt hozzáért, az asszony valósággal megfagyott és megmerevedett. Ha megölelte, mintha csak egy élettelen fabábut ölelt volna. S ami a legfurcsább, Winstonnak még akkor is az volt az érzése, amikor az asszony magához szorította, mintha egyidejűleg teljes erejéből eltaszítaná…”
 A hisztéria azonban csak egyik sarkalatos pontja a XIX századi szexualitás-történetnek. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni ennek a narratívának egy legalább ennyire fontos másik aspektusát, a szexualitásról szóló többszörösen összetett, sokrétegű tudást, amely nem idividuális, hanem kulturális-társadalmi szinten nyilvánult meg. Foucault ezt a tudományt a szexualitásról való többlet-tudásnak (sur-savoir) nevezi, amely a szexualitás diskurzusainak, a szexualitásról szóló tudásnak a robbanásszerű fejlődésével, túlburjánzásával következett be. Egy kétarcú történetfolyam ez, az egyén szintjén történő vágymegtagadás, illetve társadalmi méretekben a szexualitásról szóló spekulatív, analítikus tudás bipólusa.
 Ez az elméleti tudomány (scientia sexualis) a nyugati társadalmakban csírázott ki és élesen elkülönül az ars erotica-tól, amennyiben nem az örömszerzést, nem a gyönyör intenzitásának növelését, hanem a sexus igazságát tanulmányozza . Foucault szerint azért született ez a gyakran téves, irracionális diskurzusokban megnyilvánuló tudás, hogy az egyének továbbra sem ismerjék fel önnön vágyaikat, illetve szexualitásukat.
 “(…) én is jártam iskolába, drágám. Havonként egyszer nemiórákat tartanak a tizenhat éven felülieknek. Még az ifjúsági mozgalomban is. Évekig ezt fújják. S mondhatom, hogy sok esetben eredményesen. Persze sohasem lehet tudni; az emberek nagyon képmutatóak.
(...) Nemcsak azért követelik meg a puritanizmust, mert a szexuális ösztön a Párt ellenőrzésén kívül eső, külön világot teremt az emberben, amelyet ellenőrizhetetlensége miatt lehetőleg el kell pusztítani. A fontosabbik ok az, hogy a szexuális nyomor hisztériát idéz elő, ez pedig kívánatos, mert át lehet alakítani háborús lázzá vagy vezérimádattá.”
 A fent leírt jelenségegyüttes, melynek tanulmányozására a tudományos érdeklődés a XIX század végétől kezdve tart jogot vagy igényt, korántsem újkeletű. A szexualitásról szóló tudás társadalmi illetve egyéni szinten történő meghasadása már a Római Császárság idejében elkezdődött, a par excellence keretet erre a kettősségre azonban a kereszténység biztosította azokkal a hatalmi mechanizmusokkal, amelyeket Foucault gyűjtőnéven pasztorátusnak nevez. A keresztény morál szexualitás-vonatkozásban olyan tiltásokat fogalmazott meg, amelyeket az “1984” rezsim bárminemű alteráció nélkül szublimált: a szexualitás nem (kölcsönös) örömszerzés, hanem funkcionális, szükséges rossz, amelynek szerepe kizárólagosan a szaporodás. A nemi öröm gonosz élvezet, amelyet bármi áron el kell kerülni, amelyet meg kell akadályozni, mintegy önmaga ellen kijátszani, a csábításnak ellenállni –tulajdonképpen a kereszténység felelős a nemi öröm teljes diszkvalifikálásáért . A pasztorátus, a jó nyáj, jó pásztor exemplumait felhasználva, ezeket bizonyos vallási gyakorlatokkal (pl. gyónási praktikák; „1984”: telekép) kiegészítve igyekszik a nyájat a helyes irányba terelni, az eltévelyedőknek megmutatni a visszautat („1984”: „meggyógyítani”).
E két irányvonal (pasztorátus illetve a XIX századi szexualitás-történet) mentén szerzi be az “1984” társadalma a saját totalitárius rendszeréhez szükséges olyan ideológiákat és praktikákat, amelyekkel a testkontrollt folyamatosan fenn lehet tartani és intenzifikálni. E cél eléréséhez szükségessé vált az objektív értelemben vett szexualitás, a szexualitás immanens belső tartalmának átprogramozása, illetve egy mesterséges szexuális-morál létrehozása, amely ezt a rekodifikált tartalmat erősítgeti-szilárdítja. Amikor ösztönről, vagy a szexualitásról beszélek, három alapvető jellemzőjére gondolok: nemi öröm; az egyéni emlékezet/felejtés (talán) legfontosabb médiuma, illetve olyan csíny, melyet a természet űz velünk, hogy fajunk fennmaradhasson.
A nemi öröm közvetlenül hordozza az emlékezet/felejtést, pontosabban mozgósítja a test egyéni memóriáját, amely tartalmának jelentékeny részét mást testekkel való interakciók során szerezte meg. A nemi öröm, illetve kontaktus a test emlékezetének legfontosabb aspektusa, azonban nem kizárólagos, hiszen a test olyan sokirányú folyamatokra vagy jelenségekre is emlékezni képes, mint (szubjektív) idő, betegségek, stb. A test ilyenféle emlékezetének felügyelete általában nem jelentkezik explicit módon sem a már megvalósult, sem pedig a(z) (még) utópisztikus diktatúrákban, jóllehet az ezen a területen dolgozó mechanizmusok célkitűzései ezzel egybeesnek. Mint említettem, a nemi öröm kigyomlálása, diszkvalifikációja nem semmisítené meg teljesen a testmemória működését, tekintve, hogy a szexualitás nem egyedüli hordozója ennek. Az elért eredmény azonban így is jelentőst, hiszen az emlékezet-kontroll mellett a tiltásokból származó pszichés tüneteket jótékonyan lehet kamatozatni az adott rendszerben más célok elérése érdekében:
„- Ha szeretkezünk, energiát használunk el; utána boldognak érezzük magunkat, és senkinek sem akarunk ártani. Ezek nem tudják elviselni, hogy ilyen érzésünk legyen. Azt akarják, hogy állandóan fűtsön az energia. Ez az egész ide-oda menetelés, éljenzés és zászlólobogtatás mind csak besavanyodott szexualitás. Ha bensőnkben boldogok vagyunk, ugyan mi okunk volna, hogy a Nagy Testvérért, a Hároméves Tervekért, a Két Perc Gyűlöletért és a többi átkozott zagyvaságért izguljunk?
Nagyon igaz, gondolta Winston. Közvetlen, belső összefüggés van a szüzesség és a párthűség között. (…) A szexuális ösztön veszedelmes a Párt számára, tehát a Párt a maga javára fordítja. Hasonló trükkel játszák ki a szülői érzést is. A családot jelenleg még nem tudják eltörölni, sőt: az embereket bátorítják is arra, hogy gyermekeiket szinte ódivatú módon szeressék. A gyermekeket viszont módszeresen szüleik ellen fordítják, ráveszik őket, hogy kémkedjenek utánuk, s jelentsék eltévelyedéseiket.”
A nemi és szülői ösztön megsemmisítése, vagy egy mesterségesen létrehozott absztrakciós szintre emelése/degradálása már-már allegorikus a negatív utópiákban. Mindez olyan tudományos-fantasztikus diskurzusokban kristályosodik ki, amelyek által felölelt terület a molekuláris biológiától kezdve egészen a nanosciene, genetika, neurológia, stb., esetenként fiktív, (még) nem létező kutatási ágakig terjed. Legjelentősebb ilyen szempontból Huxley Szép Új Világ-ja, amely főképpen genetikai és sejttani progresszióra épít, de érdemes megemlíteni Isaac Asimov Alapítvány és Föld című scifi-jének egy térutas világát, a Solariát benépesítő hermafrodita társadalmat is. O’Brien a Párt ilyenszerű direktíváit a következőképpen foglalja össze:
„Elvágtuk a köteléket gyermek és szülő, férfi és férfi, férfi és nő között. Senki sem mer többé bízni feleségben, gyermekben, barátban. A jövőben nem is lesznek feleségek és barátok. A gyerekeket megszületésükkor elvesszük az anyjuktól, mint a tojásokat a tyúktól. A nemi ösztönt gyökerestül kiirtjuk. A nemzés évenként megismétlődő formaság lesz, mint az élelmiszerjegyek megújítása. Az o