Mindazoknak, akik hittek Makarenkónak

Az álmosító déli órákban csendes volt az istálló. Néhány légy röpködött az ajtók körül. A lovak nagyobb része leengedett fülekkel rágta a szénát, nem törődtek a legyekkel. Néha meglengették farkukat, de ezzel inkább csak a meleget hessegették el maguk körül. A lovászfiúk időnként megveregették a lovak nyakát, miközben villájukkal megigazították az almot.
A sarokban egy kiscsikó ismerkedett a világgal. Minden új volt még a számára. Mamája most nem sokat törődött vele, ő is inkább átadta magát a déli pihenésnek. A csikó tele hassal, jóllakottan ugrabugrált anyja körül. Az istálló plafonján fecskék fészkeltek. A madarak időnként ki-be repültek az ajtón, felszálltak a fészekhez, megetették kicsinyeiket, majd egy rövid pihenő után újra nekivágtak a kék égnek. A kiscsikó vágyakozva nézte a légi táncot, közelebb szökdelt a fészkekhez, hogy jobban szemügyre vehesse a fecskefiókákat.
Csillagmintás fejét magasra szegve araszolt közelebb. „De jó lehet repülni” – gondolta. Nem vette észre, hogy idegen, ismeretlen helyre került. Megbotlott valamiben.
- Nem látsz a szemedtől?- dörrent rá egy hang.
A kiscsikó hátrahőkölt. A hang ismeretlen volt számára.
- Bocsánat. Nem akartam semmi rosszat!
Közben körbenézett maga körül. Egy öreg mén feküdt a sarokban. Fakó, fénytelen szőre egybeolvadt az istálló sötétjével. Fekete szőre inkább szürke volt már.
Érdeklődve nézte a kiscsikót. „Formás kis fickó”- gondolta, de érdektelenséget színlelve, csak a szeme sarkából figyelt a jövevényre.
- Mi a neved? – kérdezte végül.
- Bandinak hívnak - felelte a kiscsikó.
A lovat meglepte a válasz. Valahonnan ismerős volt ez a név. Emlékeiben kutatva messzire kalandozott. Felsejlettek előtte régi emlékképek a távoli múltból. Bandi tétován állt egyik lábáról a másikra. Úgy tűnt neki, hogy az öreg ló elbóbiskolt, mert szemei zárva voltak. „Lehet, hogy elaludt?” – gondolta a csikó és indulni készült.
- Jársz te iskolába? – hangzott a háta mögül az előbbi hang.
- Mi az az iskola? – fordult vissza Bandi.
- Gondolhattam volna…- morogta maga elé az öreg. Egyre több gondolat keringett a
fejében. Régen elfelejtett emlékek. Egy farm, ahol az állatok voltak a maguk urai. „Négy láb jó, két láb rossz” – hallatszott valahonnan messziről. Közben egy lovászfiú friss szénát hozott a jászolhoz, megsimogatta a kiscsikó fejét és megpaskolta a hátát.
- Hát te miért kószálsz erre? – de választ sem várva kérdésére, végezte tovább a dolgát.
Bandi tanácstalan volt. Annyi minden érdekes van ebben az istállóban. Jó lenne még mást is megismerni! A Mama viszont már mesélt erről a furcsa öregről, aki itt él az istálló szögletében. Kicsit különcnek tartotta itt mindenki, meg főleg azokat, amiket az Öreg mesélt. Most meg, hogy találkoztak, olyan unalmasnak tűnt az Öreg! Kopott, szürke és unalmas!
Éppen indulni készült, amikor újra megkérdezte tőle:
- Jársz te iskolába, oda, ahol tanulni fogsz?
- Nem, de a Mama azt mondta, ha nagyobb leszek, majd nyerget tesznek a hátamra,
megtanítják, hogyan kell lépésben járni, futószáron haladni, akadály felett ugrani – sorolta a kiscsikó.
- Hm. Ezek komoly feladatok. Ki tanítja meg neked ezeket a dolgokat?
Bandi eltűnődött.
- Azt hiszem, a lovászfiúk tanítanak bennünket.
Az Öreg bólintott és tovább kérdezősködött.
- Írni, olvasni nem is tanultok?
- Ezt nem mondta a Mama… – majd kis idő múlva visszakérdezett: – Mi az az írás, olvasás?
-Valamikor azt is tanították az iskolában.
A kiscsikó érdeklődve fordult az Öreghez.
- Jó dolog az az írás, olvasás?
Nem kapott rögtön választ.

Amikor akkora voltam, mint te – kezdte el az Öreg -, egy Állatfarmon éltem. Nem voltak azon a helyen Emberek, csak állatok. Az állatgyerekek iskolába jártak, amit Hógolyó és Napóleon alapított. Azt kérdezed, hogy kik voltak ők? Hát igen, a farmot két hatalmas disznó irányította kezdetben. Aztán az egyik elüldözte a másikat, és így Napóleon lett az egyedüli vezér.
Egyszóval minden állatgyerek iskolába járt. A tyúkok, kacsák, kecskék, kutyák, juhok, disznók, lovak mind odaadták kicsinyeiket, hogy olyat tanuljanak, amit eddig csak az Ember tudott. Akkor mindenki úgy gondolta, hogy a megszerzett tudás felemeli őket majd az állati sorból.
Tanáraink természetesen a disznók voltak. A hét minden napján mindig más és más disznók tanítottak. A nevelés egyik alapelve a bátor, becsületes, munkakedvelő állattá nevelés. Napóleon azt vallotta, hogy a legfőbb cél az állatok boldogsága, mert az állatoknak nemcsak joga, hanem kötelessége is a boldogság. Így hát a panaszkodó, nyafogó állatgyerekek büntetést kaptak, mert nem igyekeztek saját boldogságukra.
A nevelés legfőbb színtere a közösség lett. A tanterem falára kiírták: „A közösségben, a közösségért, a közösség által”– gondolatot. Ezért születésünk után néhány héttel elválasztottak szüleinktől és közös helyiségben helyeztek el a disznók felügyelete alá. Együtt laktunk a csirkékkel, kacsákkal, kecskékkel, borjakkal, kiskutyákkal, kismalacokkal.
Közös helyiségeink előtt közülünk választott őrök álltak, időnként pedig váltottuk egymást. Az ólakban rendkívül fegyelmezetten kellett viselkednünk. Tilos volt az ugrabugrálás – az Öreg itt szünetet tartva hosszasan a kiscsikóra nézett, aki mozdulatlanra merevedve hallgatta a történteket – egyszóval céltalanul tilos volt mozogni, de a tornaórákon katonás menetgyakorlatokon tanultunk masírozni.
Az együttlakásnak voltak előnyei, de hátrányai is. Meg kellett tanulni odafigyelni a másikra. Mi, a csikók, a kecskékkel és a borjakkal osztoztunk a szálláson. A csirkék inkább a kacsákkal, a kutyák pedig a kismalacokkal laktak együtt. Közösen osztottuk fel a napi feladatokat. Egy- egy csapat vállalta a takarítást, az ebéd elkészítését, az iskolai ügyeletet. Aki valamilyen feladatot látott el, azt egy szalag viselése különböztette meg a többiektől. Napos parancsnokot is választottunk magunk közül, rá mindenkinek hallgatnia kellett azon a napon. A Naposnak mindig igaza volt. / Ha véletlenül tévedett, akkor sem vitatkozhattunk vele./ Minden nap versenyeztünk, hogy melyik ól lesz a győztes. A versenyben pontoztuk a napi iskolai teljesítményt, a tisztaságot, a fegyelmet. A győztes jutalma, hogy azon a napon ők húzták fel az Állatfarm zászlaját, amit zöld alapon fehér pata és szarv díszített. A fegyelmezetlen gyerekeket megbüntették A Napos parancsnoknak volt joga ehhez. Megfigyeltem, hogy a legkevesebb büntetést a kismalacok és a kutyák, legtöbbet a csirkék kapták. A legsúlyosabb büntetés az volt, ha egy egész napra bezártak bennünket egy sötét, üres helyiségbe, hogy időt kapjunk arra, hogy elgondolkodjunk hibáinkon. Enyhébb büntetés volt, ha azon a napon nem kaptunk enni, de mi legnehezebben azt viseltük, ha a vétkesnek ki kellett állni a nap végén a többi elé és bevallani bűnét. Mindenki előtt megbánást kellett tanúsítanunk.
A közösség építésére Napóleon különböző szokásokat vezetett be. A Napos felügyelte a többieket. Ellenőrizte a tisztaságot, mindenkinek megnézte a patáját, karmát, körmét, nehogy élősködők lepjék el tollaikat, szőrüket. A többieknek kötelességük volt tisztelegni a Naposnak.
Egyszer egy Napos malac szóvá tette a bárányoknak, hogy fésületlen, ápolatlan a szőrük. Eddig nem tűnt fel senkinek, hogy Jones gazda minden tavasszal lenyírta a birkák szőrét, most pedig nyáron is hatalmas gyapjúval rendelkeztek. Nem volt mit tenni, meg kellett oldani ezt a dolgot. Így Napóleon elrendelte, hogy a birkák minden nap fürödjenek a farm tavában, pedig a juhok nagyon nem szerették a hideg vizet.
Más alkalommal a Napos a lakóhelyek tisztaságát ellenőrizte. A kismalacok ólja szalmával volt felszórva, de az már alaposan elhasználódott. Dongtak a legyek a disznóólban és leírhatatlan bűz terjengett a mellette álló trágyadombról. A Napos csikó fintorogva tette szóvá a felháborító rendetlenséget. A kismalacok a vállukat vonogatták és rendcsinálás helyett vígan indultak a farm szélén álló pocsolyába dagonyázni.
- Meleg van! Ilyen időben kinek van kedve dolgozni?- kiáltozták, és a megértő
tanárok helyeselve követték a fiatalokat a sárfürdőbe.
A Napos tehetetlen volt. Ekkoriban kezdődtek a bajok. Éreztük, hogy nem minden állat egyenlő. Van, akinek több a joga és kevesebb a kötelessége a többikénél.


Az iskola kötelező lett a gyerekek számára. Az iskola igazgatója kezdetben Hógolyó volt, később, amikor valamiért távozott a farmról, Napóleon vette át ezt a helyet is. A számtanórát Turcsi tartotta, egy fiatal süldő. Talán ez a tantárgy ment a legjobban mindenkinek. Már az is elégséges volt, ha el tudtunk számolni a patáink ujjáig, vagy a csirkék lábujjaik számáig. Legnagyobb szám a négy volt, hiszen azt mindenki megtanulta, hogy két láb rossz, négy láb jó.
Énekórát Hurka tartott. Minden reggel elénekeltük az Angolhon állatai című dalt, s ezzel eleget tettünk énektanárunk elvárásának. Eleinte mindenki egyszerre fújta a nótát, de egyszer csak a kiskutyák szólózni kezdtek és elvitték a hangot. A többség lepisszegte őket, de ők kijelentették, hogy az a legszebb állathang, amit a kutyák vonyítanak, és nem is akarnak ettől eltérni. Így hát a többiek próbáltak ráhangolódni a kutyákéra, de ez csak a kismalacoknak sikerült, mi inkább csendben maradtunk.
A legnagyobb gondot az írás-olvasás jelentette az iskolában. Eleinte még a disznók sem ismerték az ábécét. Egy alkalommal azonban Süvi talált egy könyvet, melyre az volt írva: Tudományos állattartás. Ezt is csak York, a Jones gazda által korábban Skóciában vásárolt disznó tudta kibetűzni. Ebből a könyvből aztán a disznók tanultak meg először olvasni. Hógolyó és Napóleon ebben az időben szövegezte meg a Hétparancsolat szövegét is. Mi, gyerekek aztán a tanároktól tanultuk meg a betűvetést és az olvasást. Nem mindenkinek sikerült egyformán jól. A Napóleon által meghirdetett tanulmányi versenyen előkelő helyet foglaltak el a csikók és a kutyák. Utánunk következtek a malacok, majd a bárányok, és leghátul a csirkék kullogtak. A malacokat nagyon piszkálta, hogy nem ők vezetnek. Egyszer aztán egy felméréskor különös dolog történt. A tanárok félrehívták a kismalacokat és „pótórákat” adtak nekik. Mi nem is sejtettük, hogy valamennyi feladatot előre megoldatják velük. Amikor aztán az írás felmérés eredményét hirdette ki York, nagy meglepetésünkre az addig trehány kismalacok érték el a legjobb eredményeket. Maga Napóleon is megjelent aznap az iskolában, hogy gratuláljon nekik.
Más alkalommal abban vetélkedtek a gyerekek, hogy ki tud leghosszabb szöveget felolvasni. A csikók nagyon jó felolvasók voltak, úgy éreztük, ezt a versenyt csak mi nyerhetjük meg. A verseny reggelén aztán mindenki izgatott volt. Azon a napon az étkezésért felelősök pontosan a kismalacok voltak. Csak később tudtuk meg, hogy mindannyiunk reggelijébe hashajtót kevertek. A malacok azon a napon diétát tartottak és buzgón vigyáztak az alakjukra. Sajnos mindenki megbetegedett az olvasás közben, kivéve a malacokat. Néhány sor elolvasása után máris ők lettek a nyertesek. Napóleon ekkor egynapos iskolai szünetet rendelt el a verseny győzteseinek ünneplésére.
Azon a reggelen a kismalacok kiálltak az iskola elé és büszkén hallgatták végig a személyüket dicsőítő szónoklatokat. Csak véletlenül vettem észre, hogy a kiskutyák egymás között nagyon morognak, sugdolóznak, acsarkodnak. A tegnapi betegséget már kiheverték, de a malacok dicsőítését nem fogadták lelkesen. A kis Fogdmeg kivillantotta szemfogát, amit -úgy látszik- Napóleon is észrevett. Magához hívatta a kutyát és súgott valamit a fülébe, amitől az láthatólag megnyugodott. Az ünnepség ezután békésen folytatódott. Aztán jóval később derült ki, hogy mi történt akkor. Napóleon megígérte, hogy ezután mindig a kutyák lesznek a Naposok. Naposnak lenni pedig mindenki szeretett, hiszen akkor övé volt minden hatalom az állatgyerekek felett. Napóleon, hogy lecsillapítsa a zúgolódókat, azt találta ki, hogy ezt a kiváltságot azért kapták a kutyák, mert egy sportversenyen, melyet egy másik Farm állatgyerekeivel vívtak a mieink, fényes győzelmet arattak. Tehát elvárható, hogy olyan jutalomban részesüljenek, amilyenben senki közülünk. Többen helyeseltek és kezdtek büszkék lenni a mi kutyáinkra, akik legyőzték a távoli versenytársakat. Napóleontól aztán Süvi vette át a szót, aki színes szóval ecsetelte a futóverseny izgalmait, a harapó-verseny részleteit és az ugatásviadal minden eseményét. A kiskutyák szemüket, fülüket hegyezve figyeltek minden szóra, és látszott, egyre elégedettebbek az elhangzottakkal. Csak akkor jöttek némileg zavarba, amikor az egyik kiskacsa megkérdezte, tulajdonképpen merre van ez a Farm, ahol mindez történt? A kis Fogdmeg aztán ráripakodott: - Úgysem fogsz oda eljutni sohasem, nem mindegy neked?! A kiskacsán többen kárörvendően nevettek, így hát nem volt kedve másnak kérdezősködni, inkább elfogadtuk a magyarázatát a kutyák kitüntetésének


Az írásórákon aztán senki sem fényeskedett. Az írott betűket nem ismertük, csak a nyomtatott betűket másoltuk ki a könyvekből, ez pedig senkinek sem ment. Talán a csirkéknek sikerült legjobban az apró jeleket átmásolni a csőrükbe vett pálcákkal. Mondanom sem kell, palatáblára írtunk palavesszővel, de ez sokunknak egyáltalán nem sikerült. Sokszor kellett bent maradni tanítás után a lemaradó tanulóknak, hogy gyakorolják a betűvetést. Sajnos nekem is sokszor kellett ott maradnom, de inkább gyakoroltam szorgalmasan, nehogy megszégyenítsenek a többiek előtt a nap végén. Ha lemásoltuk egyszer a Hétparancsolatot, már mehettünk is. A palavessző megtartása komoly gondot okozott. Először a két mellső patánk közé fogtuk, aztán próbálkoztunk a fogaink közé fogni, de sehogy sem sikerült. Patáink nagyon merevek voltak, fogaink helyett pedig egész pofánkat kellett mozgatni, hogy a betűket kialakítsuk. A malacok két ujjuk közé fogták a palavesszőt, a kutyák mancsa pedig majdnem erre volt kitalálva. Azt hiszem, nem meglepő, de az írásversenyt a malacok nyerték, holtversenyben a kiskutyákkal.

Az év utolsó napjára meghívták szüleinket, hogy bemutathassák nekik, mennyit okosodott csemetéjük abban a tanévben. Mindenki nagyon izgult. Hónapok óta nem láttuk szüleinket, már nagyon hiányoztak nekünk. Amikor mindenki elfoglalta helyét az istállóban, mi is bemehettünk a számunkra felállított emelvényre. Háttal ültünk a vendégeinknek, nem láttuk, mi történik mögöttünk. Végül megérkezett maga Napóleon, és méltóságteljesen megállt előttünk.
- Elérkezett hát ez a nap is! Számot adhat minden gyerek arról, hogy mit végzett a tanévben. A legügyesebbeknek piros nyakkendőt kötünk majd a nyakába, hogy lássuk, ők a legkiválóbbak, a kevésbé jók kék nyakkendőt kapnak, a butákat pedig jövőre is az iskolapadba ültetjük majd. – Némi morajlás hallatszott hátulról, de még mindenki türelemmel várta az eredményeket. Napóleon megvárta, hogy mindenki elcsendesedjen, majd folytatta: -Tanáraink mindent megtettek, hogy mindenki eredményesen elvégezze ezt a tanévet és megtanuljon írni, olvasni, számolni, énekelni és menetelni. Sajnos sok az ügyetlen állatgyerek, akik nem értik meg, hogy felemelkedésünk egyedüli módja a tanulás, a tanulás és csakis a tanulás! Vannak, akiknek magas ez a műveltség, mint a tyúknak az ábécé. – Nem kerülte el Napóleon figyelmét, hogy a hátsó sorokban megint moraj hallatszott, de úgy látszott, nem akar róla tudomást sem venni, hanem zavartalanul folytatta. – Természetesen vannak gyerekek, akik, úgy látszik, születésüktől fogva arra teremtettek, hogy magukba szívják a tudást, és ezáltal majd a többiek vezetését is gyakorolják. Valamennyi tanulmányi verseny győztese a kismalacok közül került ki, akiknek a nyakába ezért piros nyakkendőt kötünk majd.
A kocák hangos visítozásban törtek ki. Nem láttuk, de több szülő arca változott haragossá vagy csak szomorúvá. Napóleon azonban még nem fejezte be az eredményhirdetést.
- A sportversenyeket a kiskutyák nyerték, ők az iskola legügyesebb, leggyorsabb és legerősebb tanulói. Nekik is piros kendőt kötünk a nyakukba. Kevésbé vagyok elégedett a csikókkal és a kecskegidákkal. A borjak sem jeleskedtek a tanulásban. Nem elég szorgalmasak, képességeikben is szerények, ezért a kék nyakkendőt kötjük a nyakukba. Nekik még jobban és még többet kell tanulniuk. Akik pedig újra visszaülhetnek az iskolapadba, azok a bárányok, csirkék és a kacsák. Nem voltak kitartóak, sem elég okosak, hogy elvégezzék az iskolát. Nekik nem kötünk nyakkendőt a nyakukba.
Csendes hápogás és kotkodácsolás hallatszott hátulról. Amikor vettem bátorságot, megfordultam, hogy megnézzem, mi történik a szülők között. A kutyák a tyúkok mellé álltak, és amikor azok kárálni kezdtek, jelentőségteljesen megmutatták a fogaikat, hogy jelezzék, jobb, ha csendben maradnak. A kacsamamák egyik lábukról a másikra állva hintáztatták bánatos fejüket. Hápogásukat elnyomta az elégedett disznóröfögés. Szemem ekkor találkozott a Mamáéval, aki már régóta engem figyelhetett. Találgattam, ő vajon bánatos-e a kék kendő miatt, de szeméből csak csupa szeretet és jóság áradt felém. ő volt Rózsi mama, a Farm legtekintélyesebb és legszebb kancája. Boldogság öntötte el a lelkemet, már nem figyeltem a körülöttem zajló eseményekre, mert le sem akartam venni a szememet róla. Azt sem vettem észre, hogy az istállóban két részre szakadtak az állatok, egyik oldalra a kutyák és a disznók kerültek, másik oldalra pedig a többiek.
- Az nem lehet, hogy a mi gyerekeink butábbak, ügyetlenebbek legyenek, mint a többiek!
-A kiskacsák tudnak a legszebben úszni a tavon. Majdnem olyan szépen hordják a fejüket, mint a hattyúk!
– A csirkék soha nem voltak buták, biztos nem jól tanították őket a tanárok!
- A bárányok bégetése a legszebb hang a világon. Énekelni ők tudnak a legdallamosabban!
Ilyen, meg hasonló hangokat lehetett hallani.
A helyzetet Süvi oldotta meg.
- Mindenki maradjon csendben! Hát nem látjátok, hogy ez az egész csak Hógolyó malmára hajtja a vizet? Ha most egymásnak ugrunk, csak az ellenség húz hasznot belőle. Hát nem értitek? Kinek jó az, ha itt most összeveszünk? Csak Hógolyónak egyedül, hogy elvesse közöttünk a viszály magvait! Gondolkozzatok!
Az állatok elcsendesedtek és egymásra néztek. Tudták, hogy mit jelentene, ha Hógolyó, az áruló visszatérne. Így hát elcsendesedtek. Egy nagyon mély, erős hang hallatszott az istálló mélyéről: -Ezután még többet, még jobban dolgozzunk! Ti pedig még többet, még jobban tanuljatok! – fordult a gyerekekhez. Mindenki odafordult. Bandi volt az, a legpompásabb mén, akit valaha láttam. Valami megmagyarázhatatlan melegség töltötte el a lelkemet. Úgy éreztem, mintha csak nekem szólt volna egyedül. Ekkor hirtelen a Mamára pillantottam. ő is Bandira figyelt, büszke, boldog pillantással.

Az Öreg mélyet sóhajtott.
Hogy mire volt jó, hogy írni, olvasni tanultunk, ma már tudom - semmire.
Akkoriban azonban azt hittem, hogy ez teljesen normális. Nem kérdeztük az értelmét, elég volt, ha maga a nagy Napóleon tudta, mit miért teszünk. Ha ő azt tűzte ki nekünk feladatul, hogy minden állatgyerek járjon iskolába, akkor azt természetesnek tartottuk. Ma már tudom, hogy minden disznó Ember akart lenni. Két lábra állni, és úgy élni, mint ahogy az ember tette. Talán az iskolába járás is ilyen utánzás volt. De nem sikerült a disznóknak, sem a kutyáknak ez az átalakulás.
De nézz körül itt az istállóban! Jó ezeknek a lovászfiúknak? Nem ők futnak a versenypályán, hanem mi. Azt hiszik, hogy ők nyerték meg a versenyt, de mi tudjuk, hogy csak rajtunk múlik a győzelem. Jó ezeknek a lovászfiúknak, hogy egész nap igazgatják az almot alattunk, hogy elénk teszik a szénát, hogy lecsutakolják a szőrünket és felszerszámoznak a versenyek előtt? Miért kellene nekünk Embernek lenni, ha ők csak azért vannak, hogy kiszolgáljanak bennünket, hogy a kényelmünket keressék, hogy kényeztessenek minket? Ha úgy akarom, egy ember sem ül a hátamra sohasem. Ha nem akarom, hogy a hátamra nyerget rakjanak, akkor soha sem fog odakerülni. Én csak megengedem, hogy az ember keresse a kedvemet, és ha megtalálta, én is elfogadom őt.

A kiscsikó szótlanul hallgatta az elhangzottakat. Eldöntötte magában, hogy soha sem fog iskolába járni. De legalábbis megbeszéli a Mamával. Olyan sok érdekes dolog van még a világban, miért kellene abban az unalmas és szörnyűséges iskolában tanulni?
Az öreg ló már nem figyelt Bandira. Egy lovászfiú friss vizet hozott az istállóba és a szunyókáló lovat kínálta meg vele először. Az Öreg félálomban szürcsölte a jóízű italt, közben farkával elhajtotta a szemtelen legyeket. Hamarosan elbóbiskolt. Álmában újra kiscsikó volt, az Állatfarmon élt ott voltak a kiskutyák, malacok, borjak, gidák, csirkék, kiskacsák,...